Fotó: Urbán Tamás / Fortepan

1940-től napjainkig hatalmas utat tett meg a magyarországi roma irodalom, és annak a kitűntetett műfaja, a mese. A múlt század első felében a roma irodalom orális hagyományként öröklődött generációról-generációra, a mesék népmesék voltak a roma közösségek kollektív tudatának a médiumai, melyeken a mesélők és a közösség egyaránt osztoztak. 2018-ban jelent meg Kele Fodor Ákos A szív vége című mesekönyve, mely alcímében is jelöli, hogy ezek másféle mesék: Cigány Újmesék.

A dolgozat a két állapot közt eltelt idő meseterméseit kívánja vizsgálja az irodalom alapviszonyok változásában, hiszen az elmúlt 70 évben kialakult a szerzőség azáltal, hogy műmesék jöttek létre. A nyomtatásban való megjelenés hatására rögzültek a mesék szövegei, és a műmesék már nem is az oralitásra jellemző variánsokban léteznek. A könyv médiumán keresztül szélesebb rétegeket képesek elérni a mesék, hiszen a mesék befogadása nem egy exkluzív rítus, amely addig terjedhet, amíg a mesélő hangja elér, így viszont a szövegeknek olyan olvasók számára is nyitottaknak kell lenniük, akik nem osztoznak a mesélővel közös szellemi atmoszférában, emlékezetközösségben.

A dolgozat bizonyítja, hogy a változások állomásai vallanak az elmúlt 70 év politikai, kisebbségpolitikai törekvéseiről, a globalizáció működéséről, az irodalmi intézményrendszerről és a kánonépítés folyamatairól is, hiszen (Jan Assman modelljét használva) a hideg emlékezetkultúra termékeiként és kisebbségi alkotásokként ezekre a mesékre mind hatással voltak a forró többségi társadalom intézményi struktúrái, melyek hozzájárultak a mesék ma szépirodalmi regiszterből való olvashatóságukhoz.

A tanulmánynak a MeseCentrum – az IGYIC ifjúsági és gyerekirodalmi blogja adott otthont,
ide kattintva olvashatjátok.