Egy korábbi blogbejegyzésben már gondolkodtam a storytelling és a monológok kisebbségi diskurzusban való használatának lehetőségeiről, a 2020 második felében megjelent A szívem egy bezárt bódé pedig olyan monológokat tartalmaz, amelyeknek középpontjában – mindegy kisebbségi szerepben igyekszik történeteken keresztül érthetően beszélni a mindennapi megéléseikről. Az f21.hu számára írt kritikámban erről is gondolkodtam:
A monológ mint színpadi szöveg ügyesen megtalált, valódi, termékeny metaforája annak, ami a kötetben történik: ez az őszinteség és a szembenézés helye, hiszen amit elmondanak benne, arról a dráma többi szereplőjének fogalma sem lehet, miközben, persze, tudjuk, a tragédiák valódi oka, hogy ezek a tudások nem transzparensek. A monológok egy narratológiailag rögzített pillanatban szólalnak meg, a dráma cselekményén – így itt a kamasz életén – kívül, a hős egyedül beszél a közönségéhez, így az ebben elhangzottakon kívüli történetet nem is ismeri az olvasó.
A kötetben megjelenő kérdések, megélések feldolgozására azért alkalmas ez az elbeszélésmód, mert rajta keresztül keretet és kifejezésmódon kap az a fajta kamaszos, önzésként felcímkézett tapasztalat, amelynek középpontjában valóban a beszélő önmaga, a személyiségének, világképének alakulása, a határainak meghúzása áll.
