„A gyógyulás soha nem az embereken, hanem rajtuk túli erőkön múlott.” Lakatos Menyhértnek 1975-ben ez az egy mondat elég volt arra, hogy a magyarországi cigányság nagy szociografikus regényében, a Füstös képekben leírja a cigány hiedelemvilág működését. Ebben a babonarendszerben az ártó szellemek és természeti démonok az emberekkel közös valóságon és téren osztoznak, így a betegségekre a démonok kiűzéséről szóló mesék jelentették a gyógyírt. Eszerint minden gyógyítás mitikus magyarázatot kell kap, azt a régiek tapasztalatai, a meséken keresztül hagyományozódó kollektív tudat teszi lehetővé. Kele Fodor Ákos 2019-ben a Tea Kiadó gondozásában megjelent A szív vége című felnőtt mesekönyve egy ilyen, a cigány mondavilágon alapuló teret mutat be, amiben a démonok és emberek együtt élnek és kölcsönösen hatással vannak egymás életére.

A könyvnek kézbevételétől kezdve a legfontosabb gesztusa ez a világépítés. Ha a könyvtárgyról eltávolítjuk a védőborítót, egy fekete kötetet kapunk fekete lapélfestéssel, ami pontosan kijelöli a valóság és a mesevilág zárt határát. Ezt tovább erősíti a Cigány újmesék alcím újmese tagja is: az olvasó felejtsen el mindent, amit eddig a mesékről tudni vélt. A szerző szimulációt hoz létre és működtet a könyvben: cigány néprajzi adatokból, motívumokból konstruál egy, a cigány hiedelemrendszerhez hasonló világot, és ennek a konstruált, nem autentikus, de az autenticitás látszatát keltő világnak teremt működési rendet és szabályrendszert.

A mesék között feltűnő illusztrációk, Bán Sarolta munkái, erős vizuális építői a szimulációnak. A néprajzi felvételek alapján, fotómanipulációs eljárással készített szürreális alkotások nem csupán kísérik a szöveget, hanem karakteresen meghatározzák a kötet épített világának hangulatát. A képek szereplői egy archaikus, mitikus hegyes, fás térben állnak, az illusztrációk így a szimuláció valósággal való játékát, a cigány hiedelemvilág démonokkal közös dimenzióját és mitikus időkezelését egyaránt megidézik.

A teljes kritika ide kattintva olvasható el.

Az emlékezet választás kérdése (115) — idézi háttal ülő anyját a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk elbeszélője, Ocean Vuong. Ocean Voung úgy döntött, hogy emlékezik. A vietnami származású amerikai költő a nagy sikerű Night Sky with Exit Wounds című verseskötetében már boncolgatott identitáskérdéseit a kialakulásuk helyén, memoárjában vizsgálja tovább. A könyv megírásával a harmincéves szerző levelet ír az édesanyjának a regény formájában, amelynek keretei rögtön az első oldalakon intim közeget, őszinte megszólalást, vallomásos hangulatot teremtenek. Hadd kezdjem újra (11), szól az első mondat, és az olvasó érti, itt komoly tétek, elmondhatatlan történetek, csuklásszerűen előtörő gondolatok várhatóak.

A regény három nagy fejezetből áll. Az elsőben a Vietnamban történtekről olvashatunk az anyja és a nagyanyja néha zavaros, összefércelésre szoruló meséin keresztül, betekintést kapunk abba a gyermekkorba és otthonlétbe, amit ezek a történetek és a velük cipelt tapasztalatok alakítottak ki. A második részben az elbeszélő ébredő homoszexualitását és első szerelmének emlékeit idézi fel. A harmadik egységet adó széttagolt, sokszor csak egy-egy bekezdésnyi ideig vezetett történetek a főiskolai évekről, az íróvá válásról, a gyászról, az eddig is vizsgált traumákkal való együttélésről szólnak.

[...]

A lírai szöveg ugyanakkor nem a kötői képek használatával nyeri a végső alakját, hanem azzal, ahogy gyermekkorának és fiatal felnőttségének az emlékképeit a saját érzéseivel együtt írja le, és ezeket a történeteket és érzéseket az egész önéletrajz metaforájává teszi: az anya és nagyanya ökörfarkat szeretne vásárolni, de képtelenek elmondani, ezért groteszk mutogatásba kezdenek egy áruház közepén, az eladók kinevetik őket, Ocean pedig szégyenkezik. Az anya eszköztelen, amikor a fia tanítani akarja, ezért megveri, a bölények és a pillangók pedig tömegesen tudnak a saját vesztükbe rohanni. Az elmondott történetek mind metaforikusak, nem egy tipikus napot vagy történetet mesél el, hanem azokat az egyedi pillanatokat, amikor az életet végigkísérő érzések kicsúcsosodnak.

Ocean Voung érzelmileg beavatott elbeszélői nézőpontja valóban a sajátja, hitelesen azé a harmincéves, végzett bölcsészé, akit a fülszövegből már ismerősnek tarthattunk. A regény nem a megoldásokra fókuszál, ahogy azt az autobiográfia műfaja elvárná, hiszen a megoldások bizonyára a regény ideje után következnek majd. A röpke pillanat csak földi ragyogásunk rögzíteni igyekszik problémákat, ha tetszik, „jó bölcsészként” az igazságot keresi bennük. Metaforákká alakítja a sebeket és a szégyeneket, mert azok így válnak elbeszélhetővé. Fontos tét ez, és az egymásra épített képekkel a néha már a giccs és a vállalhatóság határán mozgó történetfoszlányok hitelesek, érdekesek, empátiát ébresztőek. Varga Zsuzsanna fordítói munkájának néhány esetlensége ellenére (a legszembetűnőbb, hogy a 17. oldalon a „sarki fűszeresnél” zajló jelenetben a blokkok helyett élelmiszerjegyeket fordított, ami hirtelen megnehezítette a történet térben és időben való elhelyezhetőségét, és ezzel annak az eldöntését, hogy ki beszél a bekezdésben) egy erős, felismerhető, egyedi, figyelmes hangot ad a regény számára, amely kellően, de nem elidegenítően, szövegidegen módon vulgáris vagy poétikus, ha a szöveg egy-egy gócjelenete megkívánja azt, és amely hitelesen és gördülékenyen közvetíti az énkeresés gyorsan áramló gondolatait. A nyelven keresztül belátjuk, ami Ocean Vuong előtt már egyértelmű: „az emlékezet özönvíz” (119), és ez a regény nem félt használni.

A teljes kritika ide kattintva olvasható el.

A storytelling egy olyan személyes elbeszélői stratégia, amelyet újra felfedezett és nagyban használ a XXI. századi marketing. A szó maga történetmesélést jelent, amelynek középpontjában hagyományosan valamilyen az elbeszélő számára fontos érték, a marketing gyakorlatában valamilyen értéket képviselő termék áll. Elég csak a Sió gyümölcsital reklámjaira gondolnunk, amelynek a reklámjában látható, hogy ők a magyar gazdákat segítik azzal, hogy olyan helyről szerzik az alapanyagot, ahol még igazán törődnek a gyümölcsössel, vagy felidézhetjük magunkban a klasszikus pépségszlogeneket, amelyek ennek a mesterségek a hagyományát, személyességét, fontosságát ragadják meg. A mai bejegyzésben azt mutatom meg, hogy a storytelling formája hogyan használható fel arra, hogy beszéljünk a kisebbségi reprezentációról, vagy hogy arról szóló szövegeken gondolkozzunk.

Storytelling egy retorikai eszköz, amelyet a marketing arra használ, hogy rajta keresztül értékesítsen egy terméket. Egy kiválasztott értéket mutat fel, melyről azt mondja, csupán egyetlen egy úton, a termék megvásárlása útján érhető el. Ez a marketingeszköz olyan, ami megelőzi a vásárlási döntést, és valójában a kisebbségi reprezentációban érdekelt irodalom is így tesz. Olyan történeteket mutat fel, melyek egy képet alakítanak ki a termékről, jelen esetben egy közösségről, azoknak az értékeit, értékrendszerét mutatja fel, az ő véleményüket közli, ha tetszik, politizál, hiszen arról gondolkodik, hol az egyén helye a közösségben és hol a közösségének a helye a nagyvilágban.

A storytelling olyan történeteket keres, amelyeket a befogadó is könnyen a magáének érezhet, a jó storytelling mesék nem az előadással érnek véget, mert a néző, hallgató szívesen továbbmeséli őket. A kommunikáció ezen formájának tehát az a fő feladata, hogy ügyek, társadalmi kérdések mellé ilyen történeteket találjanak. Seth Godin a Minden marketinges sztorizik című könyvében azt mondja, hogy ezeknek a történeteknek egyszerű, kerek történeteknek kell lenniük, nem olyanoknak, amelyek rámenősek, kioktatóak, vagy didaktikusak. Fontos, hogy hitelesek maradjanak, ugyanakkor használhatóak legyenek metaforaként: hatással legyenek a befogadóra, és képesek legyenek arra, hogy egy történetként minden (vagy legalábbis a legtöbb) történet helyén álljon, a történetvezetésben pedig katarzisként egy olyan világ rajzolódjon ki a végén, melyben ezek az értékek kiteljesednek, és ez a befogadó számára is kívántnak bizonyul.

A kisebbségi reprezentáció, a többi értékhez hasonlóan, egy ezen mechanika mentén eladható érték, amelyről nem, vagy nem elsősorban felépített hősökön és mindennapi tapasztalatokon keresztül szoktunk beszélni. A roma irodalom hősei gyakran mitikus időkbe távolítva jelennek meg, vagy egyszerűen csak nem olyan karakterek, akik a többségi társadalom vágyott világát tükrözik. A roma mesék sokesetben a szabadság és a természettel való együttélés értékei mentén szólalnak fel, de ezeket a többségi társadalomban nem szervesen, mindig is létező együttélésként léteztek, hanem a XXI. századi filozófiák figyelme hozta magával, az alkotóknak meg kell értetniük, hogy a mező önmagában, nem csupán a klímakatasztrófa fenyegető közelségéből is szépséget hordoznak.

Miközben a kimódoltság kényszerének tűnhet, ha azt mondjuk, hogy egy irodalmi alkotás számára azt vizsgáljuk, milyennek kell legyen, hogy a befogadó pontosan értse, fontos azt látni, hogy a kisebbségi reprezentáció alapvetően marketing ügylet, mégha irodalomról is van szó. Üzenni akar, értéket közvetíteni, egy lehetséges világot felmutatni. A mai bejegyzésben azt igyekeztem megmutatni, hogy az sem volna érdektelen, ha ebben a kontextusban vizsgálnánk ezeket a szövegeket.