A roma népmeséknek Magyarországon szinte a XXI. század második feléig élő hagyománya volt, vagyis generációról generációra öröklődött, és egy mesélőközösség egészének a tudását őrizte. Mind ehhez képest az 1970-es években éledező roma szépirodalom műmeséi számára számos lehetőséget rejtett az, hogy túlléphet a szájról-szájra, mesélőről mesélőre szálló hagyományon, bármilyen mesét írhatna. Timárné Hunya Tünde A népmese és műmese műfaji sajátosságairól című tanulmányában azzal foglalkozik, milyen lehetőségek állnak a műmeseírók előtt, azzal, hogy nem egy közösség kollektív tudatát őrző hagyományos népmeséket kell alkotniuk, és érdemes észre venni, hogy a népmesék szinte alig élnek ezzel a lehetőséggel.

Tímárné Hunya a tanulmányában már a műmese fogalmából is adódó különbségekről is gondolkodik. Azzal, hogy a szövegek nem szóban, hanem írásban hagyományozódnak, lehetősége van az alkotóknak komplex, szövevényes történeteket alkotni, hiszen azok bármikor szabadon egyedül is befogadhatók, könnyen lehetősége van az olvasónak visszalapozni, hogy pontosan átlássa a narratíva működését, a történetekben pedig komplex, a mesei hős karakterjegyein túlnyúló, árnyaltan ábrázolt hősök is helyet kaphatnak. Azzal, hogy a szerzőknek nem egy mesélőközösség kollektív értékrendszerét kell közvetíteniük, hanem csupán a sajátjukat, látszólag tényleg megnyílik a végtelen alkotás lehetősége, ez azonban biztosan nincs így, ha a roma műmeseírók munkáit vizsgáljuk.

Az általam vizsgált szerzők, Lakatos Menyhért és Szécsi Magda kihasználta az ebben rejlő lehetőséget azzal, hogy a szereplőinek a jelleme árnyalt, a hősöket már indulásukkor sem az egyértelmű morális dilemmák vagy létfenntartó törekvések hajtják, az önmegvalósításukat keresik, ily módon döntéseiket és tetteiket sem minden esetben az erkölcsi kategóriák mentén szervezik. Ugyanakkor ezek a mesék nem, vagy csak alig lépnek túl a roma népmesemondás világán, távoli, törzsi, vagy ismeretlen birodalmi világba utaznak vissza, ahol a roma közösséget alapvetően a közösségi lét mindennek előtt való megőrzése határozza meg, a roma közösség pedig a kollektív tudás bizonyosságával marad fent, éppen úgy, ahogy az a népmesékben történik.

Lakatos Menyhért és Szécsi Magda mindketten olyan meséket igyekeztek írni, amelyek betagozódhatnak azon kulturális tapasztalatok közé, amelyekkel a roma olvasók korábban találkozhattak, és ez a hagyománytisztelet egyben korlátnak is bizonyult a számukra. Miközben a történetek cselekvésének komplexitása ellép a hagyományos egyszólamúságtól, a helyenként akár száz, százhúszoldalas meseregények esetében az elbeszélőknek nincs is igazán más lehetősége, és pontosabb, emberközelibb szereplőket látunk, akiknek megismerjük az érzéseit és dilemmáit, éppen az azonosulhatóságuk megtartása okán nem tudnak sokfélék lenni, nem tudnak egyetlen alkotó értékrendszerén át működni. Lakatos és Szécsi fontos feladatuknak látták, hogy olyan a kisebbségi hagyományba jól integrálható mesehagyományt építsenek fel, amely azonban a szépirodalmi olvasó esztétikai igényeit is képes kielégíteni, mindehez azonban már nem volt lehetőségük igazán újító műmeséket alkotni, igazán elrugaszkodni az magányos alkotó bármilyen műmeséje felé.

Ámi Lajos Király Kis Miklósról szóló meséje Lázár Ervin stilizált átírásában a Korona és kard című kötetben című kötetben huszonhat oldalt tesz ki, és a kötet leghosszabb történeteként áll az olvasó előtt. A szöveg tükrözi Ámi Lajos mesemondó tobzódó, színes mesemondásainak az élő hagyományát, melyben ugyan a főhős látszólag legyőzi az ellenséget és a birodalom megmenekül, a királyságra bármikor új veszélyforrás leselkedhet, ha a mesélő elemében van és érzi a közönségnek a figyelmét.

Vlagyimir Jakovlevics Propp A mese morfológiája című alapmunkájában menetnek hívja a meseelbeszélésnek azon egységeit, amelyek egy-egy probléma köré, annak megoldására szerveződnek, Király Kis Miklós történetében pedig három menetben menetenként több, a magyar mesehagyomány Király Kis Miklós történetével ellentétben, miszerint „Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni!”, itt nem ismétlődő kalandot kell megvívnia. Az első menetben Király Kis Miklósnak lehetetlen küldetéseket kell kiálljon, hogy elnyerje a királylány kezét, ám kiderül, hogy a király nem adja három kaland után mégsem a lányát, a második menetben ismét a házasság a tét, majd a harmadik menetben Király Kis Miklós a bátorságáról tesz tanúbizonyságot, és a királyi család más eltűnt tagja után is nyomoz.

Ámi Lajos mesemondó képességeiről tanúskodik, hogy képes a figyelmet és a történet szövetét olyan érzékenyen fenntartani, hogy ilyen hosszúra nyújtható el egy történet, és ezt a mesefonást Szécsi Magda is átveszi a műmeséiben, annak egyfajta konstrukcióját bocsájtja az olvasó elé. Ahogy a mesélő bizonyos pontokon megunhatja a mesét és egy másikat kezdhet előtte, úgy Szécsi Magda Madarak aranyhegedűn című meséjében a mesemondás aktusa többször is megismétlődik, van, ahol rétegzetten, mese a mesében helyzet áll elő.

Liellara, a főszereplő lány útnak indulása előtt álmot lát, amelyben a halott apja egy új menetet kezdve a nagyanyja által befejezetlenül hagyott mesét osztja meg a lánnyal, mely menet, mint egyfajta transzgenerációs örökség, lezáratlan trauma vissza-visszatér a meseregény egészében valamiféle metanarratív keretként. Emellett a lány a vándorlása alatt találkozik egy fává változott cigány fiúval, Zsijegsánnal, aki szintén kiléptetve az elbeszélést a fő, első menetből elmeséli a saját sanyarú történetét, majd a narratíva egy pontján egy harmadik menettel az anyja kérésére egy harmadik történetet mesél el.

Szécsi azzal, hogy felveszi ezeket a gesztusokat meseírói repertoárjába, egyszerre használja ki, hogy a roma műmesék írásbeliségük révén már biztosabban követhetőek orálisan elhangzott népmese elődeinél, és biztos tiszteletadással fordul a roma mesélők felé, ugyanazt az eszközt használja ezen pontosabb keretek között is, ahogy számos ponton, a hagyomány ezen narratív eszköz mentén is folytatódik, ezúttal már műmesei keretben.

Egy árvaházból kivett kislányból a moldáv rendszerváltás éveiben orvos lett, Tatiana Țîbuleac Üvegkert című regényében ezzel mégsem egy nagy, klasszikus felemelkedéstörténetet mesél el. A 2019-ben Európai Unió Irodalmi Díjjal kitüntetett regény Moldova függetlenné válásának kevésé ismert, ám megkérdőjelezhetetlenül kelet-európai történetét mondja el úgy, hogy a történelem látszólag mindvégig háttér marad. „Meg tudom fogalmazni, milyen volt számomra, de ennek nem lenne köze sem az újjászületés éveihez, sem a függetlenséghez, sem a háborúhoz” (221.) – vall Lasztocska, a regény főszereplője felnőttként egy kollégájának arról, hogy sem a mindennapok megélése nem a történelem távlataiból elképzelt módon zajlott a kamaszéveiben, sem a változások politikai motiváltsága nem volt ekkor még látható számára.

A rövid regény 167 egy-kétoldalas fejezetből áll, melyek mind a panelbéli élet és a moldáv világ érzéketlenségéről tanúskodó történetek. Lasztocska felnőtt nőként, anyaként, az egyik bukaresti kórház szülészeti osztályának vezetőjeként fiktív önéletrajzi levelet ír az őt elhagyó szüleinek, az olvasó ezt a levelet olvassa fejezetről fejezetre. Miközben ebben a retrospektív elbeszélésben a főszereplőt hét éves korától a felnőttségéig követjük, a visszaemlékezést jelenbéli állapotok leírásai, érzelmeken való töprengések, újrakonstruáló értelmezések vagy a harag, a hibáztatás és az elfogadás köré szerveződő fejezetek szakítják meg, a regény így egymás mellett mutatja be a lejegyzéseket és az évtizedeken át ki nem mondott, le nem írt sebek felszakítását. Lasztocska önéletírása azzal a nappal kezdődik, amikor Tamara Pavlovna kiveszi őt az árvaházból, hiszen az a nap egy reményekkel teli élet kezdete, amelyről odabent csak álmodozni tudott a barátaival. Ez a boldog reménykedés azonban csupán a következő napig marad vele, kiderül ugyanis, hogy a nőnek Lasztocskára azért van szüksége, hogy segítsen neki üvegeket gyűjteni, mosni és visszaváltani. A két karakter az utcákat járja reggelente, Tamara közben ütésekkel tanítja a lányt az orosz nyelvre, mi több, a Lasztocska nevet is így adja neki, ami oroszul fecskét jelent.

[...]

A könyvben első pillantásra Lasztocska életútjában csupán egy felemelkedés történetét látjuk, mégis, a kelet-európai történetek azon kevés szövegéhez kapcsolódik, amely tematizálja a keleti blokk rendszerváltásainak veszteségeit. Hasonlóan például Michał Witkowski Kéjpart című kötetéhez, mely a lengyel mélyszegény homoszexuálisok közösségéről beszél, itt is egy olyan kiszolgáltatott csoport tagjai, egy háztömb különc alakjai kerülnek középpontba, akiknek megvolt a maguk jól felépített rendje a rendszerváltásig. A zsidó asszony a rendszerváltás után azonnal Izraelbe költözött, az évtizedek óta vegetáló, béna vénasszony meghalt, Tamara Pavlova megbolondult, a panelek között játszó gyerekek felnőttek, és ha sikerült is kiemelkedniük a környezetükből, a traumáik évtizedekig kibeszéletlenek maradtak.

Lasztocska egy új karakter A fehér király vagy A hóhér háza gyerekszereplői mellett, hiszen az Üvegkert túllép a két említett könyv hagyományos kelet-európai elbeszéléstechnikájának (ártatlan gyermeki pozíció egy diktatúrában vagy egy, a diktatúra erőszakosságát újratermelő, frusztrált gyereklétben rekedtség) keretein, egyszerűen azzal, hogy történetét nem a diktatúra rendszerében meséli el, főszereplőjét pedig nem a diktatúra rendszere bénítja meg, hanem a hosszúra nyúlt átalakulás bizonytalansága. Lasztocska tehát nem az a karakter, aki visszatérően újrameséli és újrateremti, ahogy a tévében folyamatosan Ceaușescu kivégzését ismétlik (vagy az ehhez hasonló, ebből az időből vakuemlékként őrzött tapasztalatokat), az író ugyanis új elbeszélési gyakorlatot működtet a töredékességgel: a szilánkszerű, rövid fejezetek, melyek végtelenül személyesek, képtelenek is volnának nagyobb történelmi távlatokat magukba fogadni. A regény legnagyobb érdeme éppen ezért az a frissesség, ami az olvasó számára bebizonyítja: van kilépés a néha már megkövesedettnek hitt kelet-európai elbeszélések bűvköréből.

A teljes kritika ide kattintva olvasható el.

Miközben az alkotásoktól elsősorban talán csak annyit várnánk el, hogy feleljenek meg esztétikai normáknak és hatással legyen a befogadóra azzal, hogy az valamilyen unikális módon fogalmaz meg egy közös tapasztalatot, addig azoktól az irodalmi alkotások felé, amelyek egy közösség irodalmi reprezentációját is szolgálják, lényegesen nagyobb elvárásokat támasztunk. Pomogáts Béla irodalomtörténész A magyar nyelvű cigány irodalom karaktere című esszéjében annak gondolt utána, milyen feladatai vannak a roma reprezentációt megteremtő alkotásoknak, és hogy milyen volna egy eszményi kisebbségi-többségi párbeszéd. A mai bejegyzésben a Pomogáts által megállapított öt feladatról írok.

Karakteres szociológiai képet fest a romák életéről

A szociográfia egy alkalmas eszköze annak, hogy megértsünk olyan működéseket, amelyeket első pillanatban kifejezetten idegennek tartunk többségi olvasóként. Egy kisebbség kortárs problémáit alapvetően határozza meg az, hogy milyen körülmények között él a többségük, milyen lehetőségek állnak elötük. A szövegek karakterei pusztán szociológiai valóságukban tudnak működni: ha megértjük, honnan jönnek, hitelessé és pontossá válnak a történetek helyzetei, dilemmái, döntései.

Megjelenítik a roma folklórt és mitológiát

Mint ahogy a többségi magyar irodalom is gyakran nyúl vissza történelmi példákhoz, hogy azon át ráismerjünk ma is akut problémákra, úgy a roma irodalom is megteszi ezt, ám az írásbeliség nélküli roma társadalom meséiben, mítoszaiban őrzi a történelmét, és ez a hagyományőrzés egészen a XX. század végéig aktív mesemondó hagyományban történt. A roma babonák, hitbéli dolgok, a roma hagyomány mitikus valóságfelfogása szintén számos olyan helyzetet teremthet, amelyben egy-egy az irodalmi alak előtt álló döntésben segítséget jelent, úgy, hogy az írásbeliségközpontú, történelmi emlékezetkultúrába felnőtt többségi olvasó számára ez az egész működés különös, elmagyarázandó.

A roma identitás kifejeződése

A hősök értékvállalása, a történetek narrációja vagy akár csak a nézőpontválasztása egyaránt alkalmas arra, hogy bemutassa, kik is ezek a szereplők, mi teszi őket egy közösség tagjává, a hősnek, mint a közösség egy tagjaként milyen értékek, szabályrendszerek mentén kell szerveznie az életét. Az identitás azonosulandó szerepként megjelenve különböző viszonyulásokat, kényszereket, válságokat is jelenthet, mellyel végsősoron csak a fikció, az irodalom képes szembesíteni. A roma irodalomnak valamelyest első feladata, hogy megfogalmazza a maga romaságát, és eldöntse, mit is akar mutatni róla.

Üzenet a többségi társadalom felé

A roma irodalom egyszerre fejezi ki a roma hagyományok őrzésének fontos voltát, valamint hívja fel az olvasó figyelmét arra, hogy konkrét egyenjogúsításra irányuló törekvések is megfogalmazódhatnak. Kulcsár Szabó Ernő a Magyar irodalom története 1945-1990 című kötetében a roma irodalomról csupán pár sorban, mint puszta programköltészetről számol be, melynek ez az üzenetjellege a kizárólagos célja. Ez ma már biztosan láthatóan túlzó álláspont, de az üzenetek megfogalmazására kétségtelenül képesek ezek a történetek.

Esztétikai minőség

Persze, az irodalom legfontosabb feladata, hogy jó legyen, de Pomogáts nem csak ebben az eredendő összefüggésben beszél erről a kérdésről. Úgy tartja, hogy a roma irodalom magyar irodalmi intézményrendszerbe integrálódásának az egyetlen lehetősége az, hogy az intézményrendszer klasszikus irányai és friss tendenciáinak figyelembevétele mellett születnek ezek az alkotások, és részt vesznek a kortárs irodalom áramába.

Irodalmat, jó irodalmat, pláne jó reprezentációs irodalmat írni ily módon tehát elképesztően nehéz, a roma alkotások sikerét és sikertelenségét azonban mindennek a figyelembevételével érdemes vizsgálnunk. Mégis, jelen lista nem egyfajta teljesítendő tételeket ad, hanem integráns részeként mutat rá a roma irodalmi törekvésekre. Az eszményi szövegekben minden idea megvalósul, de a sikeres szöveg jól dolgozik ezzel az elvárásokkal, fókuszál egy-egy problémára, és ahogy a roma értelmiség egésze, a szöveg is igyekszik választ adni. A roma irodalmat talán ezen igyekezetek kontextusában érdemes vizsgálni.

„A gyógyulás soha nem az embereken, hanem rajtuk túli erőkön múlott.” Lakatos Menyhértnek 1975-ben ez az egy mondat elég volt arra, hogy a magyarországi cigányság nagy szociografikus regényében, a Füstös képekben leírja a cigány hiedelemvilág működését. Ebben a babonarendszerben az ártó szellemek és természeti démonok az emberekkel közös valóságon és téren osztoznak, így a betegségekre a démonok kiűzéséről szóló mesék jelentették a gyógyírt. Eszerint minden gyógyítás mitikus magyarázatot kell kap, azt a régiek tapasztalatai, a meséken keresztül hagyományozódó kollektív tudat teszi lehetővé. Kele Fodor Ákos 2019-ben a Tea Kiadó gondozásában megjelent A szív vége című felnőtt mesekönyve egy ilyen, a cigány mondavilágon alapuló teret mutat be, amiben a démonok és emberek együtt élnek és kölcsönösen hatással vannak egymás életére.

A könyvnek kézbevételétől kezdve a legfontosabb gesztusa ez a világépítés. Ha a könyvtárgyról eltávolítjuk a védőborítót, egy fekete kötetet kapunk fekete lapélfestéssel, ami pontosan kijelöli a valóság és a mesevilág zárt határát. Ezt tovább erősíti a Cigány újmesék alcím újmese tagja is: az olvasó felejtsen el mindent, amit eddig a mesékről tudni vélt. A szerző szimulációt hoz létre és működtet a könyvben: cigány néprajzi adatokból, motívumokból konstruál egy, a cigány hiedelemrendszerhez hasonló világot, és ennek a konstruált, nem autentikus, de az autenticitás látszatát keltő világnak teremt működési rendet és szabályrendszert.

A mesék között feltűnő illusztrációk, Bán Sarolta munkái, erős vizuális építői a szimulációnak. A néprajzi felvételek alapján, fotómanipulációs eljárással készített szürreális alkotások nem csupán kísérik a szöveget, hanem karakteresen meghatározzák a kötet épített világának hangulatát. A képek szereplői egy archaikus, mitikus hegyes, fás térben állnak, az illusztrációk így a szimuláció valósággal való játékát, a cigány hiedelemvilág démonokkal közös dimenzióját és mitikus időkezelését egyaránt megidézik.

A teljes kritika ide kattintva olvasható el.

Az emlékezet választás kérdése (115) — idézi háttal ülő anyját a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk elbeszélője, Ocean Vuong. Ocean Voung úgy döntött, hogy emlékezik. A vietnami származású amerikai költő a nagy sikerű Night Sky with Exit Wounds című verseskötetében már boncolgatott identitáskérdéseit a kialakulásuk helyén, memoárjában vizsgálja tovább. A könyv megírásával a harmincéves szerző levelet ír az édesanyjának a regény formájában, amelynek keretei rögtön az első oldalakon intim közeget, őszinte megszólalást, vallomásos hangulatot teremtenek. Hadd kezdjem újra (11), szól az első mondat, és az olvasó érti, itt komoly tétek, elmondhatatlan történetek, csuklásszerűen előtörő gondolatok várhatóak.

A regény három nagy fejezetből áll. Az elsőben a Vietnamban történtekről olvashatunk az anyja és a nagyanyja néha zavaros, összefércelésre szoruló meséin keresztül, betekintést kapunk abba a gyermekkorba és otthonlétbe, amit ezek a történetek és a velük cipelt tapasztalatok alakítottak ki. A második részben az elbeszélő ébredő homoszexualitását és első szerelmének emlékeit idézi fel. A harmadik egységet adó széttagolt, sokszor csak egy-egy bekezdésnyi ideig vezetett történetek a főiskolai évekről, az íróvá válásról, a gyászról, az eddig is vizsgált traumákkal való együttélésről szólnak.

[...]

A lírai szöveg ugyanakkor nem a kötői képek használatával nyeri a végső alakját, hanem azzal, ahogy gyermekkorának és fiatal felnőttségének az emlékképeit a saját érzéseivel együtt írja le, és ezeket a történeteket és érzéseket az egész önéletrajz metaforájává teszi: az anya és nagyanya ökörfarkat szeretne vásárolni, de képtelenek elmondani, ezért groteszk mutogatásba kezdenek egy áruház közepén, az eladók kinevetik őket, Ocean pedig szégyenkezik. Az anya eszköztelen, amikor a fia tanítani akarja, ezért megveri, a bölények és a pillangók pedig tömegesen tudnak a saját vesztükbe rohanni. Az elmondott történetek mind metaforikusak, nem egy tipikus napot vagy történetet mesél el, hanem azokat az egyedi pillanatokat, amikor az életet végigkísérő érzések kicsúcsosodnak.

Ocean Voung érzelmileg beavatott elbeszélői nézőpontja valóban a sajátja, hitelesen azé a harmincéves, végzett bölcsészé, akit a fülszövegből már ismerősnek tarthattunk. A regény nem a megoldásokra fókuszál, ahogy azt az autobiográfia műfaja elvárná, hiszen a megoldások bizonyára a regény ideje után következnek majd. A röpke pillanat csak földi ragyogásunk rögzíteni igyekszik problémákat, ha tetszik, „jó bölcsészként” az igazságot keresi bennük. Metaforákká alakítja a sebeket és a szégyeneket, mert azok így válnak elbeszélhetővé. Fontos tét ez, és az egymásra épített képekkel a néha már a giccs és a vállalhatóság határán mozgó történetfoszlányok hitelesek, érdekesek, empátiát ébresztőek. Varga Zsuzsanna fordítói munkájának néhány esetlensége ellenére (a legszembetűnőbb, hogy a 17. oldalon a „sarki fűszeresnél” zajló jelenetben a blokkok helyett élelmiszerjegyeket fordított, ami hirtelen megnehezítette a történet térben és időben való elhelyezhetőségét, és ezzel annak az eldöntését, hogy ki beszél a bekezdésben) egy erős, felismerhető, egyedi, figyelmes hangot ad a regény számára, amely kellően, de nem elidegenítően, szövegidegen módon vulgáris vagy poétikus, ha a szöveg egy-egy gócjelenete megkívánja azt, és amely hitelesen és gördülékenyen közvetíti az énkeresés gyorsan áramló gondolatait. A nyelven keresztül belátjuk, ami Ocean Vuong előtt már egyértelmű: „az emlékezet özönvíz” (119), és ez a regény nem félt használni.

A teljes kritika ide kattintva olvasható el.

A storytelling egy olyan személyes elbeszélői stratégia, amelyet újra felfedezett és nagyban használ a XXI. századi marketing. A szó maga történetmesélést jelent, amelynek középpontjában hagyományosan valamilyen az elbeszélő számára fontos érték, a marketing gyakorlatában valamilyen értéket képviselő termék áll. Elég csak a Sió gyümölcsital reklámjaira gondolnunk, amelynek a reklámjában látható, hogy ők a magyar gazdákat segítik azzal, hogy olyan helyről szerzik az alapanyagot, ahol még igazán törődnek a gyümölcsössel, vagy felidézhetjük magunkban a klasszikus pépségszlogeneket, amelyek ennek a mesterségek a hagyományát, személyességét, fontosságát ragadják meg. A mai bejegyzésben azt mutatom meg, hogy a storytelling formája hogyan használható fel arra, hogy beszéljünk a kisebbségi reprezentációról, vagy hogy arról szóló szövegeken gondolkozzunk.

Storytelling egy retorikai eszköz, amelyet a marketing arra használ, hogy rajta keresztül értékesítsen egy terméket. Egy kiválasztott értéket mutat fel, melyről azt mondja, csupán egyetlen egy úton, a termék megvásárlása útján érhető el. Ez a marketingeszköz olyan, ami megelőzi a vásárlási döntést, és valójában a kisebbségi reprezentációban érdekelt irodalom is így tesz. Olyan történeteket mutat fel, melyek egy képet alakítanak ki a termékről, jelen esetben egy közösségről, azoknak az értékeit, értékrendszerét mutatja fel, az ő véleményüket közli, ha tetszik, politizál, hiszen arról gondolkodik, hol az egyén helye a közösségben és hol a közösségének a helye a nagyvilágban.

A storytelling olyan történeteket keres, amelyeket a befogadó is könnyen a magáének érezhet, a jó storytelling mesék nem az előadással érnek véget, mert a néző, hallgató szívesen továbbmeséli őket. A kommunikáció ezen formájának tehát az a fő feladata, hogy ügyek, társadalmi kérdések mellé ilyen történeteket találjanak. Seth Godin a Minden marketinges sztorizik című könyvében azt mondja, hogy ezeknek a történeteknek egyszerű, kerek történeteknek kell lenniük, nem olyanoknak, amelyek rámenősek, kioktatóak, vagy didaktikusak. Fontos, hogy hitelesek maradjanak, ugyanakkor használhatóak legyenek metaforaként: hatással legyenek a befogadóra, és képesek legyenek arra, hogy egy történetként minden (vagy legalábbis a legtöbb) történet helyén álljon, a történetvezetésben pedig katarzisként egy olyan világ rajzolódjon ki a végén, melyben ezek az értékek kiteljesednek, és ez a befogadó számára is kívántnak bizonyul.

A kisebbségi reprezentáció, a többi értékhez hasonlóan, egy ezen mechanika mentén eladható érték, amelyről nem, vagy nem elsősorban felépített hősökön és mindennapi tapasztalatokon keresztül szoktunk beszélni. A roma irodalom hősei gyakran mitikus időkbe távolítva jelennek meg, vagy egyszerűen csak nem olyan karakterek, akik a többségi társadalom vágyott világát tükrözik. A roma mesék sokesetben a szabadság és a természettel való együttélés értékei mentén szólalnak fel, de ezeket a többségi társadalomban nem szervesen, mindig is létező együttélésként léteztek, hanem a XXI. századi filozófiák figyelme hozta magával, az alkotóknak meg kell értetniük, hogy a mező önmagában, nem csupán a klímakatasztrófa fenyegető közelségéből is szépséget hordoznak.

Miközben a kimódoltság kényszerének tűnhet, ha azt mondjuk, hogy egy irodalmi alkotás számára azt vizsgáljuk, milyennek kell legyen, hogy a befogadó pontosan értse, fontos azt látni, hogy a kisebbségi reprezentáció alapvetően marketing ügylet, mégha irodalomról is van szó. Üzenni akar, értéket közvetíteni, egy lehetséges világot felmutatni. A mai bejegyzésben azt igyekeztem megmutatni, hogy az sem volna érdektelen, ha ebben a kontextusban vizsgálnánk ezeket a szövegeket.

Egy könyvön belül bejárható-e a távolság a magyar mondavilág és Ámi Lajos (1886-1963) apagyi cigány mesélő meseuniverzuma között, vagy csupán az a közös bennük, hogy Lázár Ervin élete utolsó éveiben mindkettő történeteivel foglakozott? Az Ámi Lajos történeteit átdolgozó Az aranyifjítószóló madár (Osiris) 2001-ben, a Magyar mondák (Osiris) 2005-ben jelent meg, 2020 őszén pedig a Móra Könyvkiadó a két könyv történeteit a Korona és kard című kötetbe szerkesztette, ezzel meghívva az olvasót a két hagyomány egymás mellett olvasására.

A Korona és kard tizenhat, néhány oldalas magyar mondát és kilenc, esetenként több-tíz oldalas roma mesét tartalmaz. Elsőként a mondák, a kötet második felében pedig a mesék szerepelnek, mindkét szövegtípust Herbszt László a kódexek királyábrázolásait idéző, rozettamotívumokkal, levelekkel és indákkal ékesített, aprólékos illusztrációi kísérik. A könyvtárgy maga is ezt a kódexolvasó világot hívja elő, vastag, matt fényű, mázolatlan papírt használ, a főszövegek betűtípusa is kövérebb, a címeket pedig további levél-inda motívumok választják el a főszövegektől.

A látszólag hagyományos olvasást kívánó kötet szövegében azonban igyekszik túllépni a hagyományos mondaolvasás gyakorlatán. Nem pusztán arra törekszik, hogy az olvasó megismerje ezeket a történeteteket, hanem valóban beavatja őt a mondavilágba, így nemcsak egy jól festett, tankönyvekből ismert, valóságmaggal rendelkező, de történelmi hitelességgel mégsem bíró, a nemzeti identitást meghatározó tudásnak az átadása történik olvasáskor, hanem tényleges mesélés.

[...]

A könyv két világának szintézise éppen annak a kérdése, hogy hogyan volnának folytathatóak a magyar mondavilág történetei, azok hogyan vallanának például a második világháború utáni viszonyokról, vagy hogyan szólalnának meg a hírek felgyorsult terjedésének korszakának küszöbén. A roma közösségeknek Ámi Lajos idejében nincsenek még írott emlékezetben őrzött történelmi hősei, ahogy egyáltalán írott emlékezete sincs, így a meséknek nem is lehetnek mondai szereplői.

A kötet nem tesz egyenlőségjelet a két szöveghagyomány közé, de azt mondja, hogy ezek az anyagok egymás mellé tehetőek. Felmutatja, hogy a közösen átélt történelem nem jelent közös néphagyományt, hiszen a két, oralitásban létező korpusz lejegyzése – és ezzel a szövegek rögzülése – között eltelt több száz év nem nyomtalanul telt el. Lázár Ervin átiratai azonban, talán mert külön könyvekben is jelentek meg, képesek a gyerekirodalom nyelvével és figyelmével őrizni a különbségeket is.

A teljes kritika ide kattintva olvasható.

Kele Fodor Ákos A szív vége című mesekönyve 2018 végén jelent meg a Tea Kiadó gondozásában acélból, hogy újraalkossa a magyarországi cigányság meséit, babonáit, és ezek révén a társadalom peremén élő roma közösség történeteiből egy szimulált valóságot hozzon létre, amelynek a működését minden cselekvésünkkel alakíthatjuk. Az író éppen azért választhatta a mesekönyv műfaját, mert ezen át olvasóként aktívan betekintést kapunk egy számunkra ismeretlen mesei varázsvilág működésébe, és nem csupán száraz adatokként tekinthetünk az eddig le sem írt kultúrára, ahogy azt az emlékművek vagy a tankönyvek engednék.

A mesekönyv a népmesékre jellemző régies nyelven szólal meg, használja azt a történetek jeleneteiben, a párbeszédek pörgésében, szellemes, helyenként kihívó kiszólásokban is, ebben az értelemben egy tipikus roma mesélőt képzelünk magunk elé a szimulált univerzumban, aki kísér minket a történeteken keresztül, és aki már jól ismeri az utat, hiszen nem először jár ebben a birodalomban.

A támogatására azért is van szükségünk, mert A szív végében a roma közösség hitének, babonáinak és mítoszainak megfelelően a rontásokat és a betegségeket valóban ártó szellemek okozzák, akik ebben a közös világban élnek a cigány és nem cigány emberekkel, és mert a történet elején részesei vagyunk a szimuláció születésének. A könyv első történetében az ég és a föld meg nem vált el egymástól, a teremtés pillanatába csöppenünk, így a könyv fekete lapélfestéssel és fekete borítóval takarja ki a szerző mindazt a könyv világából, amit mi már korábban, a mesekönyv olvasása előtt megtapasztalhattunk. A valóságtól ez a világ teljesen elzárt, itt bármi megtörténhet, hiszen a szimuláció működése átírja az igaz és hamis, valódi és képzeletbeli határokat.

A valóság és a mitikus világ különbségét jól mutatják A szív vége helyszínei is, amelyek a ciklusok címeit is adják: A Macskák Hegye, A Rosszak Hegye, A Szerencséshegyek. Míg ezek a terek a roma közösségek számára fontos misztikus szent terek, addig Kele Fodor Ákos szereplői használják ezeket a tereket. Ezzel játszanak a könyv illusztrációi is. Bán Sarolta fényképmanipulációin a mitikus erdős, hegyes tájképekre másolt néprajzi alakokat láthatunk, akik között vannak medve- vagy kutyaemberek is, ezzel a horror- és fantasyvilágot és a valószerűséget mint olyat egyaránt párbeszédre hívja.

A szív vége mesekönyv egésze ezzel a másfajta valószerűséggel játszik, hiszen ezen a módon tud hitelesen bemutatni egy olyan hagyományos életet, aminek egészen mások voltak a szabályai. A szimulációt használva a mesekönyv közönségénél mindegy, hogy milyen származású és milyen hagyományban élő ember olvas, hiszen a roma olvasó sem élvez előnyt azzal, ha ismer egy-egy történetfoszlányt, hiszen a szimuláció szabályai szerint nem ismerheti ki magát jobban a csak erre a világra létrehozott szabályrendszerben.

képek forrása: facebook.com/asszívvege

Szabó Imola Julianna a Holtak aranya, holdak ezüstje című lengyel-magyar kétnyelvű kötetével pontosan azt a műveletet végzi el, amelyet a cigány mesék kapcsán kutatok. A lengyel mondák Szabó keze alatt megelevenednek, kortársak lesznek, az újramondásokkal a jelenbe vetítik ősi tudásukat. A költőt arról kérdeztem, hogy ő maga hogyan látta ezt a munkát, majd egy kritikában körüljártam a könyv friss kulturális gyakorlatát:

„Azokról, akiknek nincsen hangja” (részlet)

– Hogyan kell elképzelni egy ilyen néprajzi anyag gyűjtését? Vitte vagy nehezítette a munkát, hogy egy olyan mondahagyománnyal dolgoztál, amit nem gyerekkorod óta ismersz és élsz?

– Az anyaggyűjtés sikerült a legkalandosabbra, mert magyarul nagyon kevés olyan dolog lelhető fel, ami konkrétan a mondákat tartalmazza, nem már interpretációkat és esszéket szálaz belőlük. Antikváriumokat jártam, apósom könyveit gyűjtötte össze a család, azokat olvastam és szótáraztam. A pandémia beköszöntével pedig a világhálón kutattam. Elég hamar rájöttem, hogy bizonyos mondák elő- és utóéletét nagyban befolyásolja a vallás alakulása, bizonyos szereplők jelentősége is átalakult a vallás miatt, ezért egy történetnek olykor húsz verziója is fellelhető. Ugyanakkor izgalmas volt összekötni a kelet-európai történeti szálakat. Mint egy pókháló az országok és a vallások felett, amit addig észre se vettem. Egy idő után már többet kutakodtam a geológiai és földrajzi sajátosságok (kőzetek, erdők, fák, bogarak, hegyek) és a kerámia művészet motívumai után. Színkódok és fafajták érdekeltek, végül ezekből alkottam meg a könyv képi és szövegi elemeit. Ami nagyon zavart bennük, hogy nincsenek kérdések. Miért öli meg egy fiú az apját? Miért akarja eladni valaki a lelkét? Nagyon izgatott, hogy megpróbáljak ezekre választ találni, vagy csak feltenni a kérdést, ha mást nem is. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi ez a mély érdeklődés bennem a lengyel kultúra iránt a szerelmen túl. A felmenőim szerbek, ahhoz a kultúrkörhöz is kapcsolódhattam volna, de valahogy nem volt rám ekkora hatással. Valószínűleg segített, hogy a gyerekeimmel együtt olvastuk ezeket a mondákat, együtt fejtegettük az óriások titkait, így egyszerre több szemszögből tudtam ezekre a furcsa történetekre rálátni. Sosem jártam Lengyelországban, de a könyv készítése alatt minden nap ottjártam. Nem tudom, hogy eljutok-e egyszer, de nagyon érdekelne, hogy hasonlít-e arra, amilyennek belül megálmodtam.

A teljes interjút ide kattintva olvashatod el.

Részvéttel újraírni egy mondavilágot (részlet)

A prózaversek ennek az epikus hagyománynak a líra által elmondható személyességét kívánják megteremteni az egyetemes részvét hangján. Közel hajolva a szereplőkhöz olyan monológok szólalnak meg, melyek a főhősök esetében is kilépést jelentenek az addigi ábrázolásukból. „Ha magamra gondolok, a magány jut eszembe” (Menyecskeszem, 61.), tudósít a korábban tematizálatlan harctéri magányáról Walgierz vitéz, amihez hasonlóan a figyelem kimozdításával a mondavilágban kevésbé tetten érhető gender és feminista vagy ökológiai nézőpontok is megjelennek a kötetben. A tehenek elmesélésén keresztül a közösségét és a természetet egyaránt kizsákmányoló gazdán az erdő állatai és a farkas együtt állnak bosszút – a farkas „csak abba harap, akinek a lelke lápos” (Sovány legelők, 37.) –, a tragikus sorsú hercegnők, kiránynők (Wanda, a királylány, 11-13.; Hedvig királynő lábnyoma, 71-74.) pedig szerepeikbe szorult helyzetüket artikulálhatják: „Nem nő vagy többé, hanem templom.”, „Ha férfinak születsz, már birodalmad lenne.” (Madártávlat, 73.)

A megértés gesztusai azonban lényegesen radikálisabbak ennél a merítésnél, egyaránt nyitottak a mellékszereplők a hagyományosan ellenségesnek ábrázolt szereplők számára is, akik a prózaversek keretében először vallhatnak a motivációikról, vívódásaikról. A gonosz karaktereknek hangot adó versek reflektálnak a szereplők különállására: a sztollem számára az otthont a kirekesztettként való élet jelenti (Csecsemő sarka, 57.), a baziliszkusz hasonlóról beszél: „A magány egy tojás. Törékeny és óv.” (Penészfolt, 53.) A részvét több versben is az anyaság közös tapasztalatán keresztül válik megérthetővé: a rémasszonyok, akik elrabolják az újszülötteket, hogy a helyükre  saját rusnya gyereküket fektessék, ugyanúgy megfosztatnak a gyerekeiktől, így például az egyik beszélő monológjában már előre gyászolja gyermekét (Áfonyabokor, 49.), vagy: „óriásnak szültelek a törpék birodalmában” – szólal meg az anyai tehetetlenség egy sztollem anya soraiból (Csecsemő sarka, 57.).

A teljes kritika ide kattintva olvasható el.