Biztos pontok az identitáserdőben


Kritika Tatiana Țîbuleac Üvegkert című könyvéről

2021. december 11. 15:22 - Szilvió

Anyának lenni Kisinyovban (Tiszatáj Online)

covers_669345.jpgEgy árvaházból kivett kislányból a moldáv rendszerváltás éveiben orvos lett, Tatiana Țîbuleac Üvegkert című regényében ezzel mégsem egy nagy, klasszikus felemelkedéstörténetet mesél el. A 2019-ben Európai Unió Irodalmi Díjjal kitüntetett regény Moldova függetlenné válásának kevésé ismert, ám megkérdőjelezhetetlenül kelet-európai történetét mondja el úgy, hogy a történelem látszólag mindvégig háttér marad. „Meg tudom fogalmazni, milyen volt számomra, de ennek nem lenne köze sem az újjászületés éveihez, sem a függetlenséghez, sem a háborúhoz” (221.) – vall Lasztocska, a regény főszereplője felnőttként egy kollégájának arról, hogy sem a mindennapok megélése nem a történelem távlataiból elképzelt módon zajlott a kamaszéveiben, sem a változások politikai motiváltsága nem volt ekkor még látható számára.

A rövid regény 167 egy-kétoldalas fejezetből áll, melyek mind a panelbéli élet és a moldáv világ érzéketlenségéről tanúskodó történetek. Lasztocska felnőtt nőként, anyaként, az egyik bukaresti kórház szülészeti osztályának vezetőjeként fiktív önéletrajzi levelet ír az őt elhagyó szüleinek, az olvasó ezt a levelet olvassa fejezetről fejezetre. Miközben ebben a retrospektív elbeszélésben a főszereplőt hét éves korától a felnőttségéig követjük, a visszaemlékezést jelenbéli állapotok leírásai, érzelmeken való töprengések, újrakonstruáló értelmezések vagy a harag, a hibáztatás és az elfogadás köré szerveződő fejezetek szakítják meg, a regény így egymás mellett mutatja be a lejegyzéseket és az évtizedeken át ki nem mondott, le nem írt sebek felszakítását. Lasztocska önéletírása azzal a nappal kezdődik, amikor Tamara Pavlovna kiveszi őt az árvaházból, hiszen az a nap egy reményekkel teli élet kezdete, amelyről odabent csak álmodozni tudott a barátaival. Ez a boldog reménykedés azonban csupán a következő napig marad vele, kiderül ugyanis, hogy a nőnek Lasztocskára azért van szüksége, hogy segítsen neki üvegeket gyűjteni, mosni és visszaváltani. A két karakter az utcákat járja reggelente, Tamara közben ütésekkel tanítja a lányt az orosz nyelvre, mi több, a Lasztocska nevet is így adja neki, ami oroszul fecskét jelent.

[...]

A könyvben első pillantásra Lasztocska életútjában csupán egy felemelkedés történetét látjuk, mégis, a kelet-európai történetek azon kevés szövegéhez kapcsolódik, amely tematizálja a keleti blokk rendszerváltásainak veszteségeit. Hasonlóan például Michał Witkowski Kéjpart című kötetéhez, mely a lengyel mélyszegény homoszexuálisok közösségéről beszél, itt is egy olyan kiszolgáltatott csoport tagjai, egy háztömb különc alakjai kerülnek középpontba, akiknek megvolt a maguk jól felépített rendje a rendszerváltásig. A zsidó asszony a rendszerváltás után azonnal Izraelbe költözött, az évtizedek óta vegetáló, béna vénasszony meghalt, Tamara Pavlova megbolondult, a panelek között játszó gyerekek felnőttek, és ha sikerült is kiemelkedniük a környezetükből, a traumáik évtizedekig kibeszéletlenek maradtak.

Lasztocska egy új karakter A fehér király vagy A hóhér háza gyerekszereplői mellett, hiszen az Üvegkert túllép a két említett könyv hagyományos kelet-európai elbeszéléstechnikájának (ártatlan gyermeki pozíció egy diktatúrában vagy egy, a diktatúra erőszakosságát újratermelő, frusztrált gyereklétben rekedtség) keretein, egyszerűen azzal, hogy történetét nem a diktatúra rendszerében meséli el, főszereplőjét pedig nem a diktatúra rendszere bénítja meg, hanem a hosszúra nyúlt átalakulás bizonytalansága. Lasztocska tehát nem az a karakter, aki visszatérően újrameséli és újrateremti, ahogy a tévében folyamatosan Ceaușescu kivégzését ismétlik (vagy az ehhez hasonló, ebből az időből vakuemlékként őrzött tapasztalatokat), az író ugyanis új elbeszélési gyakorlatot működtet a töredékességgel: a szilánkszerű, rövid fejezetek, melyek végtelenül személyesek, képtelenek is volnának nagyobb történelmi távlatokat magukba fogadni. A regény legnagyobb érdeme éppen ezért az a frissesség, ami az olvasó számára bebizonyítja: van kilépés a néha már megkövesedettnek hitt kelet-európai elbeszélések bűvköréből.

A teljes kritika ide kattintva olvasható el.

Szólj hozzá!

Kritika Kele Fodor Ákos A szív vége című könyvéről

2021. október 21. 11:02 - Szilvió

Cigányútra csattantyúmagot (Próza Nostra)

4810412_5.jpgA gyógyulás soha nem az embereken, hanem rajtuk túli erőkön múlott.” Lakatos Menyhértnek 1975-ben ez az egy mondat elég volt arra, hogy a magyarországi cigányság nagy szociografikus regényében, a Füstös képekben leírja a cigány hiedelemvilág működését. Ebben a babonarendszerben az ártó szellemek és természeti démonok az emberekkel közös valóságon és téren osztoznak, így a betegségekre a démonok kiűzéséről szóló mesék jelentették a gyógyírt. Eszerint minden gyógyítás mitikus magyarázatot kell kap, azt a régiek tapasztalatai, a meséken keresztül hagyományozódó kollektív tudat teszi lehetővé. Kele Fodor Ákos 2019-ben a Tea Kiadó gondozásában megjelent A szív vége című felnőtt mesekönyve egy ilyen, a cigány mondavilágon alapuló teret mutat be, amiben a démonok és emberek együtt élnek és kölcsönösen hatással vannak egymás életére.

A könyvnek kézbevételétől kezdve a legfontosabb gesztusa ez a világépítés. Ha a könyvtárgyról eltávolítjuk a védőborítót, egy fekete kötetet kapunk fekete lapélfestéssel, ami pontosan kijelöli a valóság és a mesevilág zárt határát. Ezt tovább erősíti a Cigány újmesék alcím újmese tagja is: az olvasó felejtsen el mindent, amit eddig a mesékről tudni vélt. A szerző szimulációt hoz létre és működtet a könyvben: cigány néprajzi adatokból, motívumokból konstruál egy, a cigány hiedelemrendszerhez hasonló világot, és ennek a konstruált, nem autentikus, de az autenticitás látszatát keltő világnak teremt működési rendet és szabályrendszert.

A mesék között feltűnő illusztrációk, Bán Sarolta munkái, erős vizuális építői a szimulációnak. A néprajzi felvételek alapján, fotómanipulációs eljárással készített szürreális alkotások nem csupán kísérik a szöveget, hanem karakteresen meghatározzák a kötet épített világának hangulatát. A képek szereplői egy archaikus, mitikus hegyes, fás térben állnak, az illusztrációk így a szimuláció valósággal való játékát, a cigány hiedelemvilág démonokkal közös dimenzióját és mitikus időkezelését egyaránt megidézik.

A teljes kritika ide kattintva olvasható el.

Szólj hozzá!
Címkék: kritika roma műmese

Kritika Ocean Vuong Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című regényéről

2021. október 20. 10:05 - Szilvió

Kiskutya a hazajutás képtelenségéről (Műút)

covers_590845.jpgAz emlékezet választás kérdése (115) — idézi háttal ülő anyját a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk elbeszélője, Ocean Vuong. Ocean Voung úgy döntött, hogy emlékezik. A vietnami származású amerikai költő a nagy sikerű Night Sky with Exit Wounds című verseskötetében már boncolgatott identitáskérdéseit a kialakulásuk helyén, memoárjában vizsgálja tovább. A könyv megírásával a harmincéves szerző levelet ír az édesanyjának a regény formájában, amelynek keretei rögtön az első oldalakon intim közeget, őszinte megszólalást, vallomásos hangulatot teremtenek. Hadd kezdjem újra (11), szól az első mondat, és az olvasó érti, itt komoly tétek, elmondhatatlan történetek, csuklásszerűen előtörő gondolatok várhatóak.

A regény három nagy fejezetből áll. Az elsőben a Vietnamban történtekről olvashatunk az anyja és a nagyanyja néha zavaros, összefércelésre szoruló meséin keresztül, betekintést kapunk abba a gyermekkorba és otthonlétbe, amit ezek a történetek és a velük cipelt tapasztalatok alakítottak ki. A második részben az elbeszélő ébredő homoszexualitását és első szerelmének emlékeit idézi fel. A harmadik egységet adó széttagolt, sokszor csak egy-egy bekezdésnyi ideig vezetett történetek a főiskolai évekről, az íróvá válásról, a gyászról, az eddig is vizsgált traumákkal való együttélésről szólnak.

[...]

A lírai szöveg ugyanakkor nem a kötői képek használatával nyeri a végső alakját, hanem azzal, ahogy gyermekkorának és fiatal felnőttségének az emlékképeit a saját érzéseivel együtt írja le, és ezeket a történeteket és érzéseket az egész önéletrajz metaforájává teszi: az anya és nagyanya ökörfarkat szeretne vásárolni, de képtelenek elmondani, ezért groteszk mutogatásba kezdenek egy áruház közepén, az eladók kinevetik őket, Ocean pedig szégyenkezik. Az anya eszköztelen, amikor a fia tanítani akarja, ezért megveri, a bölények és a pillangók pedig tömegesen tudnak a saját vesztükbe rohanni. Az elmondott történetek mind metaforikusak, nem egy tipikus napot vagy történetet mesél el, hanem azokat az egyedi pillanatokat, amikor az életet végigkísérő érzések kicsúcsosodnak.

Ocean Voung érzelmileg beavatott elbeszélői nézőpontja valóban a sajátja, hitelesen azé a harmincéves, végzett bölcsészé, akit a fülszövegből már ismerősnek tarthattunk. A regény nem a megoldásokra fókuszál, ahogy azt az autobiográfia műfaja elvárná, hiszen a megoldások bizonyára a regény ideje után következnek majd. A röpke pillanat csak földi ragyogásunk rögzíteni igyekszik problémákat, ha tetszik, „jó bölcsészként” az igazságot keresi bennük. Metaforákká alakítja a sebeket és a szégyeneket, mert azok így válnak elbeszélhetővé. Fontos tét ez, és az egymásra épített képekkel a néha már a giccs és a vállalhatóság határán mozgó történetfoszlányok hitelesek, érdekesek, empátiát ébresztőek. Varga Zsuzsanna fordítói munkájának néhány esetlensége ellenére (a legszembetűnőbb, hogy a 17. oldalon a „sarki fűszeresnél” zajló jelenetben a blokkok helyett élelmiszerjegyeket fordított, ami hirtelen megnehezítette a történet térben és időben való elhelyezhetőségét, és ezzel annak az eldöntését, hogy ki beszél a bekezdésben) egy erős, felismerhető, egyedi, figyelmes hangot ad a regény számára, amely kellően, de nem elidegenítően, szövegidegen módon vulgáris vagy poétikus, ha a szöveg egy-egy gócjelenete megkívánja azt, és amely hitelesen és gördülékenyen közvetíti az énkeresés gyorsan áramló gondolatait. A nyelven keresztül belátjuk, ami Ocean Vuong előtt már egyértelmű: „az emlékezet özönvíz” (119), és ez a regény nem félt használni.

A teljes kritika ide kattintva olvasható el.

Szólj hozzá!

Kritika Lázár Ervin Korona és kard című könyvéről

2021. szeptember 20. 14:25 - Szilvió

Magyar mondák, cigány mesék, hány világ? (f21.hu)

covers_599389.jpgEgy könyvön belül bejárható-e a távolság a magyar mondavilág és Ámi Lajos (1886-1963) apagyi cigány mesélő meseuniverzuma között, vagy csupán az a közös bennük, hogy Lázár Ervin élete utolsó éveiben mindkettő történeteivel foglakozott? Az Ámi Lajos történeteit átdolgozó Az aranyifjítószóló madár (Osiris) 2001-ben, a Magyar mondák (Osiris) 2005-ben jelent meg, 2020 őszén pedig a Móra Könyvkiadó a két könyv történeteit a Korona és kard című kötetbe szerkesztette, ezzel meghívva az olvasót a két hagyomány egymás mellett olvasására.

A Korona és kard tizenhat, néhány oldalas magyar mondát és kilenc, esetenként több-tíz oldalas roma mesét tartalmaz. Elsőként a mondák, a kötet második felében pedig a mesék szerepelnek, mindkét szövegtípust Herbszt László a kódexek királyábrázolásait idéző, rozettamotívumokkal, levelekkel és indákkal ékesített, aprólékos illusztrációi kísérik. A könyvtárgy maga is ezt a kódexolvasó világot hívja elő, vastag, matt fényű, mázolatlan papírt használ, a főszövegek betűtípusa is kövérebb, a címeket pedig további levél-inda motívumok választják el a főszövegektől.

A látszólag hagyományos olvasást kívánó kötet szövegében azonban igyekszik túllépni a hagyományos mondaolvasás gyakorlatán. Nem pusztán arra törekszik, hogy az olvasó megismerje ezeket a történeteteket, hanem valóban beavatja őt a mondavilágba, így nemcsak egy jól festett, tankönyvekből ismert, valóságmaggal rendelkező, de történelmi hitelességgel mégsem bíró, a nemzeti identitást meghatározó tudásnak az átadása történik olvasáskor, hanem tényleges mesélés.

[...]

A könyv két világának szintézise éppen annak a kérdése, hogy hogyan volnának folytathatóak a magyar mondavilág történetei, azok hogyan vallanának például a második világháború utáni viszonyokról, vagy hogyan szólalnának meg a hírek felgyorsult terjedésének korszakának küszöbén. A roma közösségeknek Ámi Lajos idejében nincsenek még írott emlékezetben őrzött történelmi hősei, ahogy egyáltalán írott emlékezete sincs, így a meséknek nem is lehetnek mondai szereplői.

A kötet nem tesz egyenlőségjelet a két szöveghagyomány közé, de azt mondja, hogy ezek az anyagok egymás mellé tehetőek. Felmutatja, hogy a közösen átélt történelem nem jelent közös néphagyományt, hiszen a két, oralitásban létező korpusz lejegyzése – és ezzel a szövegek rögzülése – között eltelt több száz év nem nyomtalanul telt el. Lázár Ervin átiratai azonban, talán mert külön könyvekben is jelentek meg, képesek a gyerekirodalom nyelvével és figyelmével őrizni a különbségeket is.

A teljes kritika ide kattintva olvasható.

Szólj hozzá!

Interjú és kritika Szabó Imola Julianna Holtak aranya, holdak ezüstje című könyvéről

2021. augusztus 28. 00:35 - Szilvió

Szabó Imola Julianna a Holtak aranya, holdak ezüstje című lengyel-magyar kétnyelvű kötetével pontosan azt a műveletet végzi el, amelyet a cigány mesék kapcsán kutatok. A lengyel mondák Szabó keze alatt megelevenednek, kortársak lesznek, az újramondásokkal a jelenbe vetítik ősi tudásukat. A költőt arról kérdeztem, hogy ő maga hogyan látta ezt a munkát, majd egy kritikában körüljártam a könyv friss kulturális gyakorlatát:

covers_644026.jpg

„Azokról, akiknek nincsen hangja” (részlet)

– Hogyan kell elképzelni egy ilyen néprajzi anyag gyűjtését? Vitte vagy nehezítette a munkát, hogy egy olyan mondahagyománnyal dolgoztál, amit nem gyerekkorod óta ismersz és élsz?

– Az anyaggyűjtés sikerült a legkalandosabbra, mert magyarul nagyon kevés olyan dolog lelhető fel, ami konkrétan a mondákat tartalmazza, nem már interpretációkat és esszéket szálaz belőlük. Antikváriumokat jártam, apósom könyveit gyűjtötte össze a család, azokat olvastam és szótáraztam. A pandémia beköszöntével pedig a világhálón kutattam. Elég hamar rájöttem, hogy bizonyos mondák elő- és utóéletét nagyban befolyásolja a vallás alakulása, bizonyos szereplők jelentősége is átalakult a vallás miatt, ezért egy történetnek olykor húsz verziója is fellelhető. Ugyanakkor izgalmas volt összekötni a kelet-európai történeti szálakat. Mint egy pókháló az országok és a vallások felett, amit addig észre se vettem. Egy idő után már többet kutakodtam a geológiai és földrajzi sajátosságok (kőzetek, erdők, fák, bogarak, hegyek) és a kerámia művészet motívumai után. Színkódok és fafajták érdekeltek, végül ezekből alkottam meg a könyv képi és szövegi elemeit. Ami nagyon zavart bennük, hogy nincsenek kérdések. Miért öli meg egy fiú az apját? Miért akarja eladni valaki a lelkét? Nagyon izgatott, hogy megpróbáljak ezekre választ találni, vagy csak feltenni a kérdést, ha mást nem is. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi ez a mély érdeklődés bennem a lengyel kultúra iránt a szerelmen túl. A felmenőim szerbek, ahhoz a kultúrkörhöz is kapcsolódhattam volna, de valahogy nem volt rám ekkora hatással. Valószínűleg segített, hogy a gyerekeimmel együtt olvastuk ezeket a mondákat, együtt fejtegettük az óriások titkait, így egyszerre több szemszögből tudtam ezekre a furcsa történetekre rálátni. Sosem jártam Lengyelországban, de a könyv készítése alatt minden nap ottjártam. Nem tudom, hogy eljutok-e egyszer, de nagyon érdekelne, hogy hasonlít-e arra, amilyennek belül megálmodtam.

A teljes interjút ide kattintva olvashatod el.

Részvéttel újraírni egy mondavilágot (részlet)

A prózaversek ennek az epikus hagyománynak a líra által elmondható személyességét kívánják megteremteni az egyetemes részvét hangján. Közel hajolva a szereplőkhöz olyan monológok szólalnak meg, melyek a főhősök esetében is kilépést jelentenek az addigi ábrázolásukból. „Ha magamra gondolok, a magány jut eszembe” (Menyecskeszem, 61.), tudósít a korábban tematizálatlan harctéri magányáról Walgierz vitéz, amihez hasonlóan a figyelem kimozdításával a mondavilágban kevésbé tetten érhető gender és feminista vagy ökológiai nézőpontok is megjelennek a kötetben. A tehenek elmesélésén keresztül a közösségét és a természetet egyaránt kizsákmányoló gazdán az erdő állatai és a farkas együtt állnak bosszút – a farkas „csak abba harap, akinek a lelke lápos” (Sovány legelők, 37.) –, a tragikus sorsú hercegnők, kiránynők (Wanda, a királylány, 11-13.; Hedvig királynő lábnyoma, 71-74.) pedig szerepeikbe szorult helyzetüket artikulálhatják: „Nem nő vagy többé, hanem templom.”, „Ha férfinak születsz, már birodalmad lenne.” (Madártávlat, 73.)

A megértés gesztusai azonban lényegesen radikálisabbak ennél a merítésnél, egyaránt nyitottak a mellékszereplők a hagyományosan ellenségesnek ábrázolt szereplők számára is, akik a prózaversek keretében először vallhatnak a motivációikról, vívódásaikról. A gonosz karaktereknek hangot adó versek reflektálnak a szereplők különállására: a sztollem számára az otthont a kirekesztettként való élet jelenti (Csecsemő sarka, 57.), a baziliszkusz hasonlóról beszél: „A magány egy tojás. Törékeny és óv.” (Penészfolt, 53.) A részvét több versben is az anyaság közös tapasztalatán keresztül válik megérthetővé: a rémasszonyok, akik elrabolják az újszülötteket, hogy a helyükre  saját rusnya gyereküket fektessék, ugyanúgy megfosztatnak a gyerekeiktől, így például az egyik beszélő monológjában már előre gyászolja gyermekét (Áfonyabokor, 49.), vagy: „óriásnak szültelek a törpék birodalmában” – szólal meg az anyai tehetetlenség egy sztollem anya soraiból (Csecsemő sarka, 57.).

A teljes kritika ide kattintva olvasható el.

Szólj hozzá!

Kritika Linn Skaber, Lisa Aisato A szívem egy bezárt bódé című könyvéről

2021. július 20. 18:04 - Szilvió

Empátiagyakorlatok a kamaszlétről (f21.hu)

Egy korábbi blogbejegyzésben már gondolkodtam a storytelling és a monológok kisebbségi diskurzusban való használatának lehetőségeiről, a 2020 második felében megjelent A szívem egy bezárt bódé pedig olyan monológokat tartalmaz, amelyeknek középpontjában mindegy kisebbségi szerepben igyekszik történeteken keresztül érthetően beszélni a mindennapi megéléseikről. Az f21.hu számára írt kritikámban erről is gondolkodtam:

covers_628677.jpgA monológ mint színpadi szöveg ügyesen megtalált, valódi, termékeny metaforája annak, ami a kötetben történik: ez az őszinteség és a szembenézés helye, hiszen amit elmondanak benne, arról a dráma többi szereplőjének fogalma sem lehet, miközben, persze, tudjuk, a tragédiák valódi oka, hogy ezek a tudások nem transzparensek. A monológok egy narratológiailag rögzített pillanatban szólalnak meg, a dráma cselekményén – így itt a kamasz életén – kívül, a hős egyedül beszél a közönségéhez, így az ebben elhangzottakon kívüli történetet nem is ismeri az olvasó.

A kötetben megjelenő kérdések, megélések feldolgozására azért alkalmas ez az elbeszélésmód, mert rajta keresztül keretet és kifejezésmódon kap az a fajta kamaszos, önzésként felcímkézett tapasztalat, amelynek középpontjában valóban a beszélő önmaga, a személyiségének, világképének alakulása, a határainak meghúzása áll.

A teljes kritika az f21.hu-n.

Szólj hozzá!

Kritika Juhász Tibor Amire telik című kötetéről

2021. június 28. 11:08 - Szilvió

Szegregátumokra még telik (Tiszatáj online)

covers_655458.jpgJuhász Tibor nem kereste, hanem mintegy összehordta a szociológiai szakirodalmak, interjúk, a lokális és országos sajtó anyagait, és a réseket hétköznapi élettapasztalatokkal kitöltve épített tetőt az olvasó fölé. Nem kívánta belakhatóvá tenni, hiszen a putri sem kényelmes, csupán a maga valóságában szolgál lakhelyként, a maga valóságáról referál. Ezen tudások összemosásával olyan, a magyar köznyelvben, magyar kontextusban ritkán használt szociológiai fogalmak, mint a kolónia vagy a rezervátum értelmet nyernek és helyzetekre ismertetnek rá. Azzal, hogy nem a cigánysággal kapcsolatos közbeszédben megkoptatva használt szegregátum, vagy az épp felkapott (és átpolitizált) no-go zóna kifejezéseket veszi elő, a jelenségeket nagyobb, kisebbségszociológiai keretben és szókincsben vizsgálja. Az Amire telik versei nem tematikusan mutatnak újat, hanem abban, hogy ezek a begyakorolt tudások a megnevezés nélküli, szélesebb olvashatóságukban nem csupán egy népcsoportra olvashatóak rá. Az eljárás megnyitja azt a tudomány számára régóta átjárható teret az irodalom számára is, amely a szegénységről általában képes beszélni: a megszűnt út végén néhány perc múlva előbukkanó kolónia leírása, amelynek tagjai visszafelé élnek (Visszaélés), bár helyzetével a saját kontextusában rögzített, elvezet ahhoz, hogy az általános, absztrakt szegénységfogalomról is szólni tudjon a kötet.

Az Amire telik versei pontosak, szerzőjük ismeri mind jelenében, mind múltjában és szociológiai alakulásaiban az anyagát. Izgalmas követni a Juhász Tibor-szöveguniverzumban azt, ahogy a szegénység kortárs, posztszocialista közép-kelet európai kontextusaiban egyre mélyebb, egyre rendszerszerűbb működésekre tud rámutatni. Juhász köteteinek nem pusztán irodalmi, hanem társadalmi vonatkozásai is vannak, és noha a helyzet magában hordozza a megúszás lehetőségét, jó látni, hogy Juhász nem él vele, még ha van is olyan vers, amely nem a legszerencsésebb – például a már említett Ahogy otthon című. Bár szokás a szerző munkáit Borbély Szilárdéhoz vagy Tar Sándoréhoz hasonlítani (utóbbit a Salgó blues szövegszinten is idézi), Borbély Nincstelenekjének költőisége vagy Tar Sándor abszurd-groteszk epizodikussága egyaránt távol áll Juhász Tibor szikárságától. Ebben a verseskötetben végképp bebizonyosodott: a nem érzelmi bevonódásra vagy ráismerésre, kinevetésre vagy megbotránkoztatásra hívó, hanem pontos, szociológiai valóságában ábrázoló narráció a szegénységábrázoló irodalom valódi eszköze tud lenni.

A teljes kritika a Tiszatáj Online-on.

Szólj hozzá!
Címkék: kritika roma
süti beállítások módosítása