Ámi Lajos Király Kis Miklósról szóló meséje Lázár Ervin stilizált átírásában a Korona és kard című kötetben című kötetben huszonhat oldalt tesz ki, és a kötet leghosszabb történeteként áll az olvasó előtt. A szöveg tükrözi Ámi Lajos mesemondó tobzódó, színes mesemondásainak az élő hagyományát, melyben ugyan a főhős látszólag legyőzi az ellenséget és a birodalom megmenekül, a királyságra bármikor új veszélyforrás leselkedhet, ha a mesélő elemében van és érzi a közönségnek a figyelmét.

Vlagyimir Jakovlevics Propp A mese morfológiája című alapmunkájában menetnek hívja a meseelbeszélésnek azon egységeit, amelyek egy-egy probléma köré, annak megoldására szerveződnek, Király Kis Miklós történetében pedig három menetben menetenként több, a magyar mesehagyomány Király Kis Miklós történetével ellentétben, miszerint „Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni!”, itt nem ismétlődő kalandot kell megvívnia. Az első menetben Király Kis Miklósnak lehetetlen küldetéseket kell kiálljon, hogy elnyerje a királylány kezét, ám kiderül, hogy a király nem adja három kaland után mégsem a lányát, a második menetben ismét a házasság a tét, majd a harmadik menetben Király Kis Miklós a bátorságáról tesz tanúbizonyságot, és a királyi család más eltűnt tagja után is nyomoz.

Ámi Lajos mesemondó képességeiről tanúskodik, hogy képes a figyelmet és a történet szövetét olyan érzékenyen fenntartani, hogy ilyen hosszúra nyújtható el egy történet, és ezt a mesefonást Szécsi Magda is átveszi a műmeséiben, annak egyfajta konstrukcióját bocsájtja az olvasó elé. Ahogy a mesélő bizonyos pontokon megunhatja a mesét és egy másikat kezdhet előtte, úgy Szécsi Magda Madarak aranyhegedűn című meséjében a mesemondás aktusa többször is megismétlődik, van, ahol rétegzetten, mese a mesében helyzet áll elő.

Liellara, a főszereplő lány útnak indulása előtt álmot lát, amelyben a halott apja egy új menetet kezdve a nagyanyja által befejezetlenül hagyott mesét osztja meg a lánnyal, mely menet, mint egyfajta transzgenerációs örökség, lezáratlan trauma vissza-visszatér a meseregény egészében valamiféle metanarratív keretként. Emellett a lány a vándorlása alatt találkozik egy fává változott cigány fiúval, Zsijegsánnal, aki szintén kiléptetve az elbeszélést a fő, első menetből elmeséli a saját sanyarú történetét, majd a narratíva egy pontján egy harmadik menettel az anyja kérésére egy harmadik történetet mesél el.

Szécsi azzal, hogy felveszi ezeket a gesztusokat meseírói repertoárjába, egyszerre használja ki, hogy a roma műmesék írásbeliségük révén már biztosabban követhetőek orálisan elhangzott népmese elődeinél, és biztos tiszteletadással fordul a roma mesélők felé, ugyanazt az eszközt használja ezen pontosabb keretek között is, ahogy számos ponton, a hagyomány ezen narratív eszköz mentén is folytatódik, ezúttal már műmesei keretben.

Egy árvaházból kivett kislányból a moldáv rendszerváltás éveiben orvos lett, Tatiana Țîbuleac Üvegkert című regényében ezzel mégsem egy nagy, klasszikus felemelkedéstörténetet mesél el. A 2019-ben Európai Unió Irodalmi Díjjal kitüntetett regény Moldova függetlenné válásának kevésé ismert, ám megkérdőjelezhetetlenül kelet-európai történetét mondja el úgy, hogy a történelem látszólag mindvégig háttér marad. „Meg tudom fogalmazni, milyen volt számomra, de ennek nem lenne köze sem az újjászületés éveihez, sem a függetlenséghez, sem a háborúhoz” (221.) – vall Lasztocska, a regény főszereplője felnőttként egy kollégájának arról, hogy sem a mindennapok megélése nem a történelem távlataiból elképzelt módon zajlott a kamaszéveiben, sem a változások politikai motiváltsága nem volt ekkor még látható számára.

A rövid regény 167 egy-kétoldalas fejezetből áll, melyek mind a panelbéli élet és a moldáv világ érzéketlenségéről tanúskodó történetek. Lasztocska felnőtt nőként, anyaként, az egyik bukaresti kórház szülészeti osztályának vezetőjeként fiktív önéletrajzi levelet ír az őt elhagyó szüleinek, az olvasó ezt a levelet olvassa fejezetről fejezetre. Miközben ebben a retrospektív elbeszélésben a főszereplőt hét éves korától a felnőttségéig követjük, a visszaemlékezést jelenbéli állapotok leírásai, érzelmeken való töprengések, újrakonstruáló értelmezések vagy a harag, a hibáztatás és az elfogadás köré szerveződő fejezetek szakítják meg, a regény így egymás mellett mutatja be a lejegyzéseket és az évtizedeken át ki nem mondott, le nem írt sebek felszakítását. Lasztocska önéletírása azzal a nappal kezdődik, amikor Tamara Pavlovna kiveszi őt az árvaházból, hiszen az a nap egy reményekkel teli élet kezdete, amelyről odabent csak álmodozni tudott a barátaival. Ez a boldog reménykedés azonban csupán a következő napig marad vele, kiderül ugyanis, hogy a nőnek Lasztocskára azért van szüksége, hogy segítsen neki üvegeket gyűjteni, mosni és visszaváltani. A két karakter az utcákat járja reggelente, Tamara közben ütésekkel tanítja a lányt az orosz nyelvre, mi több, a Lasztocska nevet is így adja neki, ami oroszul fecskét jelent.

[...]

A könyvben első pillantásra Lasztocska életútjában csupán egy felemelkedés történetét látjuk, mégis, a kelet-európai történetek azon kevés szövegéhez kapcsolódik, amely tematizálja a keleti blokk rendszerváltásainak veszteségeit. Hasonlóan például Michał Witkowski Kéjpart című kötetéhez, mely a lengyel mélyszegény homoszexuálisok közösségéről beszél, itt is egy olyan kiszolgáltatott csoport tagjai, egy háztömb különc alakjai kerülnek középpontba, akiknek megvolt a maguk jól felépített rendje a rendszerváltásig. A zsidó asszony a rendszerváltás után azonnal Izraelbe költözött, az évtizedek óta vegetáló, béna vénasszony meghalt, Tamara Pavlova megbolondult, a panelek között játszó gyerekek felnőttek, és ha sikerült is kiemelkedniük a környezetükből, a traumáik évtizedekig kibeszéletlenek maradtak.

Lasztocska egy új karakter A fehér király vagy A hóhér háza gyerekszereplői mellett, hiszen az Üvegkert túllép a két említett könyv hagyományos kelet-európai elbeszéléstechnikájának (ártatlan gyermeki pozíció egy diktatúrában vagy egy, a diktatúra erőszakosságát újratermelő, frusztrált gyereklétben rekedtség) keretein, egyszerűen azzal, hogy történetét nem a diktatúra rendszerében meséli el, főszereplőjét pedig nem a diktatúra rendszere bénítja meg, hanem a hosszúra nyúlt átalakulás bizonytalansága. Lasztocska tehát nem az a karakter, aki visszatérően újrameséli és újrateremti, ahogy a tévében folyamatosan Ceaușescu kivégzését ismétlik (vagy az ehhez hasonló, ebből az időből vakuemlékként őrzött tapasztalatokat), az író ugyanis új elbeszélési gyakorlatot működtet a töredékességgel: a szilánkszerű, rövid fejezetek, melyek végtelenül személyesek, képtelenek is volnának nagyobb történelmi távlatokat magukba fogadni. A regény legnagyobb érdeme éppen ezért az a frissesség, ami az olvasó számára bebizonyítja: van kilépés a néha már megkövesedettnek hitt kelet-európai elbeszélések bűvköréből.

A teljes kritika ide kattintva olvasható el.