Egy árvaházból kivett kislányból a moldáv rendszerváltás éveiben orvos lett, Tatiana Țîbuleac Üvegkert című regényében ezzel mégsem egy nagy, klasszikus felemelkedéstörténetet mesél el. A 2019-ben Európai Unió Irodalmi Díjjal kitüntetett regény Moldova függetlenné válásának kevésé ismert, ám megkérdőjelezhetetlenül kelet-európai történetét mondja el úgy, hogy a történelem látszólag mindvégig háttér marad. „Meg tudom fogalmazni, milyen volt számomra, de ennek nem lenne köze sem az újjászületés éveihez, sem a függetlenséghez, sem a háborúhoz” (221.) – vall Lasztocska, a regény főszereplője felnőttként egy kollégájának arról, hogy sem a mindennapok megélése nem a történelem távlataiból elképzelt módon zajlott a kamaszéveiben, sem a változások politikai motiváltsága nem volt ekkor még látható számára.
A rövid regény 167 egy-kétoldalas fejezetből áll, melyek mind a panelbéli élet és a moldáv világ érzéketlenségéről tanúskodó történetek. Lasztocska felnőtt nőként, anyaként, az egyik bukaresti kórház szülészeti osztályának vezetőjeként fiktív önéletrajzi levelet ír az őt elhagyó szüleinek, az olvasó ezt a levelet olvassa fejezetről fejezetre. Miközben ebben a retrospektív elbeszélésben a főszereplőt hét éves korától a felnőttségéig követjük, a visszaemlékezést jelenbéli állapotok leírásai, érzelmeken való töprengések, újrakonstruáló értelmezések vagy a harag, a hibáztatás és az elfogadás köré szerveződő fejezetek szakítják meg, a regény így egymás mellett mutatja be a lejegyzéseket és az évtizedeken át ki nem mondott, le nem írt sebek felszakítását. Lasztocska önéletírása azzal a nappal kezdődik, amikor Tamara Pavlovna kiveszi őt az árvaházból, hiszen az a nap egy reményekkel teli élet kezdete, amelyről odabent csak álmodozni tudott a barátaival. Ez a boldog reménykedés azonban csupán a következő napig marad vele, kiderül ugyanis, hogy a nőnek Lasztocskára azért van szüksége, hogy segítsen neki üvegeket gyűjteni, mosni és visszaváltani. A két karakter az utcákat járja reggelente, Tamara közben ütésekkel tanítja a lányt az orosz nyelvre, mi több, a Lasztocska nevet is így adja neki, ami oroszul fecskét jelent.
[...]
A könyvben első pillantásra Lasztocska életútjában csupán egy felemelkedés történetét látjuk, mégis, a kelet-európai történetek azon kevés szövegéhez kapcsolódik, amely tematizálja a keleti blokk rendszerváltásainak veszteségeit. Hasonlóan például Michał Witkowski Kéjpart című kötetéhez, mely a lengyel mélyszegény homoszexuálisok közösségéről beszél, itt is egy olyan kiszolgáltatott csoport tagjai, egy háztömb különc alakjai kerülnek középpontba, akiknek megvolt a maguk jól felépített rendje a rendszerváltásig. A zsidó asszony a rendszerváltás után azonnal Izraelbe költözött, az évtizedek óta vegetáló, béna vénasszony meghalt, Tamara Pavlova megbolondult, a panelek között játszó gyerekek felnőttek, és ha sikerült is kiemelkedniük a környezetükből, a traumáik évtizedekig kibeszéletlenek maradtak.
Lasztocska egy új karakter A fehér király vagy A hóhér háza gyerekszereplői mellett, hiszen az Üvegkert túllép a két említett könyv hagyományos kelet-európai elbeszéléstechnikájának (ártatlan gyermeki pozíció egy diktatúrában vagy egy, a diktatúra erőszakosságát újratermelő, frusztrált gyereklétben rekedtség) keretein, egyszerűen azzal, hogy történetét nem a diktatúra rendszerében meséli el, főszereplőjét pedig nem a diktatúra rendszere bénítja meg, hanem a hosszúra nyúlt átalakulás bizonytalansága. Lasztocska tehát nem az a karakter, aki visszatérően újrameséli és újrateremti, ahogy a tévében folyamatosan Ceaușescu kivégzését ismétlik (vagy az ehhez hasonló, ebből az időből vakuemlékként őrzött tapasztalatokat), az író ugyanis új elbeszélési gyakorlatot működtet a töredékességgel: a szilánkszerű, rövid fejezetek, melyek végtelenül személyesek, képtelenek is volnának nagyobb történelmi távlatokat magukba fogadni. A regény legnagyobb érdeme éppen ezért az a frissesség, ami az olvasó számára bebizonyítja: van kilépés a néha már megkövesedettnek hitt kelet-európai elbeszélések bűvköréből.
Az emlékezet választás kérdése (115) — idézi háttal ülő anyját a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk elbeszélője, Ocean Vuong. Ocean Voung úgy döntött, hogy emlékezik. A vietnami származású amerikai költő a nagy sikerű Night Sky with Exit Wounds című verseskötetében már boncolgatott identitáskérdéseit a kialakulásuk helyén, memoárjában vizsgálja tovább. A könyv megírásával a harmincéves szerző levelet ír az édesanyjának a regény formájában, amelynek keretei rögtön az első oldalakon intim közeget, őszinte megszólalást, vallomásos hangulatot teremtenek. Hadd kezdjem újra (11), szól az első mondat, és az olvasó érti, itt komoly tétek, elmondhatatlan történetek, csuklásszerűen előtörő gondolatok várhatóak.
A monológ mint színpadi szöveg ügyesen megtalált, valódi, termékeny metaforája annak, ami a kötetben történik: ez az őszinteség és a szembenézés helye, hiszen amit elmondanak benne, arról a dráma többi szereplőjének fogalma sem lehet, miközben, persze, tudjuk, a tragédiák valódi oka, hogy ezek a tudások nem transzparensek. A monológok egy narratológiailag rögzített pillanatban szólalnak meg, a dráma cselekményén – így itt a kamasz életén – kívül, a hős egyedül beszél a közönségéhez, így az ebben elhangzottakon kívüli történetet nem is ismeri az olvasó.