Ámi Lajos Király Kis Miklósról szóló meséje Lázár Ervin stilizált átírásában a Korona és kard című kötetben című kötetben huszonhat oldalt tesz ki, és a kötet leghosszabb történeteként áll az olvasó előtt. A szöveg tükrözi Ámi Lajos mesemondó tobzódó, színes mesemondásainak az élő hagyományát, melyben ugyan a főhős látszólag legyőzi az ellenséget és a birodalom megmenekül, a királyságra bármikor új veszélyforrás leselkedhet, ha a mesélő elemében van és érzi a közönségnek a figyelmét.

Vlagyimir Jakovlevics Propp A mese morfológiája című alapmunkájában menetnek hívja a meseelbeszélésnek azon egységeit, amelyek egy-egy probléma köré, annak megoldására szerveződnek, Király Kis Miklós történetében pedig három menetben menetenként több, a magyar mesehagyomány Király Kis Miklós történetével ellentétben, miszerint „Király kis Miklós, gyere ki a híd alól, mert mikor akkora voltál, mint egy köleskásának ezredrészi, akkor tudtam, hogy meg kell veled vívni!”, itt nem ismétlődő kalandot kell megvívnia. Az első menetben Király Kis Miklósnak lehetetlen küldetéseket kell kiálljon, hogy elnyerje a királylány kezét, ám kiderül, hogy a király nem adja három kaland után mégsem a lányát, a második menetben ismét a házasság a tét, majd a harmadik menetben Király Kis Miklós a bátorságáról tesz tanúbizonyságot, és a királyi család más eltűnt tagja után is nyomoz.

Ámi Lajos mesemondó képességeiről tanúskodik, hogy képes a figyelmet és a történet szövetét olyan érzékenyen fenntartani, hogy ilyen hosszúra nyújtható el egy történet, és ezt a mesefonást Szécsi Magda is átveszi a műmeséiben, annak egyfajta konstrukcióját bocsájtja az olvasó elé. Ahogy a mesélő bizonyos pontokon megunhatja a mesét és egy másikat kezdhet előtte, úgy Szécsi Magda Madarak aranyhegedűn című meséjében a mesemondás aktusa többször is megismétlődik, van, ahol rétegzetten, mese a mesében helyzet áll elő.

Liellara, a főszereplő lány útnak indulása előtt álmot lát, amelyben a halott apja egy új menetet kezdve a nagyanyja által befejezetlenül hagyott mesét osztja meg a lánnyal, mely menet, mint egyfajta transzgenerációs örökség, lezáratlan trauma vissza-visszatér a meseregény egészében valamiféle metanarratív keretként. Emellett a lány a vándorlása alatt találkozik egy fává változott cigány fiúval, Zsijegsánnal, aki szintén kiléptetve az elbeszélést a fő, első menetből elmeséli a saját sanyarú történetét, majd a narratíva egy pontján egy harmadik menettel az anyja kérésére egy harmadik történetet mesél el.

Szécsi azzal, hogy felveszi ezeket a gesztusokat meseírói repertoárjába, egyszerre használja ki, hogy a roma műmesék írásbeliségük révén már biztosabban követhetőek orálisan elhangzott népmese elődeinél, és biztos tiszteletadással fordul a roma mesélők felé, ugyanazt az eszközt használja ezen pontosabb keretek között is, ahogy számos ponton, a hagyomány ezen narratív eszköz mentén is folytatódik, ezúttal már műmesei keretben.

Egy könyvön belül bejárható-e a távolság a magyar mondavilág és Ámi Lajos (1886-1963) apagyi cigány mesélő meseuniverzuma között, vagy csupán az a közös bennük, hogy Lázár Ervin élete utolsó éveiben mindkettő történeteivel foglakozott? Az Ámi Lajos történeteit átdolgozó Az aranyifjítószóló madár (Osiris) 2001-ben, a Magyar mondák (Osiris) 2005-ben jelent meg, 2020 őszén pedig a Móra Könyvkiadó a két könyv történeteit a Korona és kard című kötetbe szerkesztette, ezzel meghívva az olvasót a két hagyomány egymás mellett olvasására.

A Korona és kard tizenhat, néhány oldalas magyar mondát és kilenc, esetenként több-tíz oldalas roma mesét tartalmaz. Elsőként a mondák, a kötet második felében pedig a mesék szerepelnek, mindkét szövegtípust Herbszt László a kódexek királyábrázolásait idéző, rozettamotívumokkal, levelekkel és indákkal ékesített, aprólékos illusztrációi kísérik. A könyvtárgy maga is ezt a kódexolvasó világot hívja elő, vastag, matt fényű, mázolatlan papírt használ, a főszövegek betűtípusa is kövérebb, a címeket pedig további levél-inda motívumok választják el a főszövegektől.

A látszólag hagyományos olvasást kívánó kötet szövegében azonban igyekszik túllépni a hagyományos mondaolvasás gyakorlatán. Nem pusztán arra törekszik, hogy az olvasó megismerje ezeket a történeteteket, hanem valóban beavatja őt a mondavilágba, így nemcsak egy jól festett, tankönyvekből ismert, valóságmaggal rendelkező, de történelmi hitelességgel mégsem bíró, a nemzeti identitást meghatározó tudásnak az átadása történik olvasáskor, hanem tényleges mesélés.

[...]

A könyv két világának szintézise éppen annak a kérdése, hogy hogyan volnának folytathatóak a magyar mondavilág történetei, azok hogyan vallanának például a második világháború utáni viszonyokról, vagy hogyan szólalnának meg a hírek felgyorsult terjedésének korszakának küszöbén. A roma közösségeknek Ámi Lajos idejében nincsenek még írott emlékezetben őrzött történelmi hősei, ahogy egyáltalán írott emlékezete sincs, így a meséknek nem is lehetnek mondai szereplői.

A kötet nem tesz egyenlőségjelet a két szöveghagyomány közé, de azt mondja, hogy ezek az anyagok egymás mellé tehetőek. Felmutatja, hogy a közösen átélt történelem nem jelent közös néphagyományt, hiszen a két, oralitásban létező korpusz lejegyzése – és ezzel a szövegek rögzülése – között eltelt több száz év nem nyomtalanul telt el. Lázár Ervin átiratai azonban, talán mert külön könyvekben is jelentek meg, képesek a gyerekirodalom nyelvével és figyelmével őrizni a különbségeket is.

A teljes kritika ide kattintva olvasható.

Szabó Imola Julianna a Holtak aranya, holdak ezüstje című lengyel-magyar kétnyelvű kötetével pontosan azt a műveletet végzi el, amelyet a cigány mesék kapcsán kutatok. A lengyel mondák Szabó keze alatt megelevenednek, kortársak lesznek, az újramondásokkal a jelenbe vetítik ősi tudásukat. A költőt arról kérdeztem, hogy ő maga hogyan látta ezt a munkát, majd egy kritikában körüljártam a könyv friss kulturális gyakorlatát:

„Azokról, akiknek nincsen hangja” (részlet)

– Hogyan kell elképzelni egy ilyen néprajzi anyag gyűjtését? Vitte vagy nehezítette a munkát, hogy egy olyan mondahagyománnyal dolgoztál, amit nem gyerekkorod óta ismersz és élsz?

– Az anyaggyűjtés sikerült a legkalandosabbra, mert magyarul nagyon kevés olyan dolog lelhető fel, ami konkrétan a mondákat tartalmazza, nem már interpretációkat és esszéket szálaz belőlük. Antikváriumokat jártam, apósom könyveit gyűjtötte össze a család, azokat olvastam és szótáraztam. A pandémia beköszöntével pedig a világhálón kutattam. Elég hamar rájöttem, hogy bizonyos mondák elő- és utóéletét nagyban befolyásolja a vallás alakulása, bizonyos szereplők jelentősége is átalakult a vallás miatt, ezért egy történetnek olykor húsz verziója is fellelhető. Ugyanakkor izgalmas volt összekötni a kelet-európai történeti szálakat. Mint egy pókháló az országok és a vallások felett, amit addig észre se vettem. Egy idő után már többet kutakodtam a geológiai és földrajzi sajátosságok (kőzetek, erdők, fák, bogarak, hegyek) és a kerámia művészet motívumai után. Színkódok és fafajták érdekeltek, végül ezekből alkottam meg a könyv képi és szövegi elemeit. Ami nagyon zavart bennük, hogy nincsenek kérdések. Miért öli meg egy fiú az apját? Miért akarja eladni valaki a lelkét? Nagyon izgatott, hogy megpróbáljak ezekre választ találni, vagy csak feltenni a kérdést, ha mást nem is. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi ez a mély érdeklődés bennem a lengyel kultúra iránt a szerelmen túl. A felmenőim szerbek, ahhoz a kultúrkörhöz is kapcsolódhattam volna, de valahogy nem volt rám ekkora hatással. Valószínűleg segített, hogy a gyerekeimmel együtt olvastuk ezeket a mondákat, együtt fejtegettük az óriások titkait, így egyszerre több szemszögből tudtam ezekre a furcsa történetekre rálátni. Sosem jártam Lengyelországban, de a könyv készítése alatt minden nap ottjártam. Nem tudom, hogy eljutok-e egyszer, de nagyon érdekelne, hogy hasonlít-e arra, amilyennek belül megálmodtam.

A teljes interjút ide kattintva olvashatod el.

Részvéttel újraírni egy mondavilágot (részlet)

A prózaversek ennek az epikus hagyománynak a líra által elmondható személyességét kívánják megteremteni az egyetemes részvét hangján. Közel hajolva a szereplőkhöz olyan monológok szólalnak meg, melyek a főhősök esetében is kilépést jelentenek az addigi ábrázolásukból. „Ha magamra gondolok, a magány jut eszembe” (Menyecskeszem, 61.), tudósít a korábban tematizálatlan harctéri magányáról Walgierz vitéz, amihez hasonlóan a figyelem kimozdításával a mondavilágban kevésbé tetten érhető gender és feminista vagy ökológiai nézőpontok is megjelennek a kötetben. A tehenek elmesélésén keresztül a közösségét és a természetet egyaránt kizsákmányoló gazdán az erdő állatai és a farkas együtt állnak bosszút – a farkas „csak abba harap, akinek a lelke lápos” (Sovány legelők, 37.) –, a tragikus sorsú hercegnők, kiránynők (Wanda, a királylány, 11-13.; Hedvig királynő lábnyoma, 71-74.) pedig szerepeikbe szorult helyzetüket artikulálhatják: „Nem nő vagy többé, hanem templom.”, „Ha férfinak születsz, már birodalmad lenne.” (Madártávlat, 73.)

A megértés gesztusai azonban lényegesen radikálisabbak ennél a merítésnél, egyaránt nyitottak a mellékszereplők a hagyományosan ellenségesnek ábrázolt szereplők számára is, akik a prózaversek keretében először vallhatnak a motivációikról, vívódásaikról. A gonosz karaktereknek hangot adó versek reflektálnak a szereplők különállására: a sztollem számára az otthont a kirekesztettként való élet jelenti (Csecsemő sarka, 57.), a baziliszkusz hasonlóról beszél: „A magány egy tojás. Törékeny és óv.” (Penészfolt, 53.) A részvét több versben is az anyaság közös tapasztalatán keresztül válik megérthetővé: a rémasszonyok, akik elrabolják az újszülötteket, hogy a helyükre  saját rusnya gyereküket fektessék, ugyanúgy megfosztatnak a gyerekeiktől, így például az egyik beszélő monológjában már előre gyászolja gyermekét (Áfonyabokor, 49.), vagy: „óriásnak szültelek a törpék birodalmában” – szólal meg az anyai tehetetlenség egy sztollem anya soraiból (Csecsemő sarka, 57.).

A teljes kritika ide kattintva olvasható el.

Fotó: Urbán Tamás / Fortepan

1940-től napjainkig hatalmas utat tett meg a magyarországi roma irodalom, és annak a kitűntetett műfaja, a mese. A múlt század első felében a roma irodalom orális hagyományként öröklődött generációról-generációra, a mesék népmesék voltak a roma közösségek kollektív tudatának a médiumai, melyeken a mesélők és a közösség egyaránt osztoztak. 2018-ban jelent meg Kele Fodor Ákos A szív vége című mesekönyve, mely alcímében is jelöli, hogy ezek másféle mesék: Cigány Újmesék.

A dolgozat a két állapot közt eltelt idő meseterméseit kívánja vizsgálja az irodalom alapviszonyok változásában, hiszen az elmúlt 70 évben kialakult a szerzőség azáltal, hogy műmesék jöttek létre. A nyomtatásban való megjelenés hatására rögzültek a mesék szövegei, és a műmesék már nem is az oralitásra jellemző variánsokban léteznek. A könyv médiumán keresztül szélesebb rétegeket képesek elérni a mesék, hiszen a mesék befogadása nem egy exkluzív rítus, amely addig terjedhet, amíg a mesélő hangja elér, így viszont a szövegeknek olyan olvasók számára is nyitottaknak kell lenniük, akik nem osztoznak a mesélővel közös szellemi atmoszférában, emlékezetközösségben.

A dolgozat bizonyítja, hogy a változások állomásai vallanak az elmúlt 70 év politikai, kisebbségpolitikai törekvéseiről, a globalizáció működéséről, az irodalmi intézményrendszerről és a kánonépítés folyamatairól is, hiszen (Jan Assman modelljét használva) a hideg emlékezetkultúra termékeiként és kisebbségi alkotásokként ezekre a mesékre mind hatással voltak a forró többségi társadalom intézményi struktúrái, melyek hozzájárultak a mesék ma szépirodalmi regiszterből való olvashatóságukhoz.

A tanulmánynak a MeseCentrum – az IGYIC ifjúsági és gyerekirodalmi blogja adott otthont,
ide kattintva olvashatjátok.