Egy korábbi blogbejegyzésben már gondolkodtam a storytelling és a monológok kisebbségi diskurzusban való használatának lehetőségeiről, a 2020 második felében megjelent A szívem egy bezárt bódé pedig olyan monológokat tartalmaz, amelyeknek középpontjában – mindegy kisebbségi szerepben igyekszik történeteken keresztül érthetően beszélni a mindennapi megéléseikről. Az f21.hu számára írt kritikámban erről is gondolkodtam:
A monológ mint színpadi szöveg ügyesen megtalált, valódi, termékeny metaforája annak, ami a kötetben történik: ez az őszinteség és a szembenézés helye, hiszen amit elmondanak benne, arról a dráma többi szereplőjének fogalma sem lehet, miközben, persze, tudjuk, a tragédiák valódi oka, hogy ezek a tudások nem transzparensek. A monológok egy narratológiailag rögzített pillanatban szólalnak meg, a dráma cselekményén – így itt a kamasz életén – kívül, a hős egyedül beszél a közönségéhez, így az ebben elhangzottakon kívüli történetet nem is ismeri az olvasó.
A kötetben megjelenő kérdések, megélések feldolgozására azért alkalmas ez az elbeszélésmód, mert rajta keresztül keretet és kifejezésmódon kap az a fajta kamaszos, önzésként felcímkézett tapasztalat, amelynek középpontjában valóban a beszélő önmaga, a személyiségének, világképének alakulása, a határainak meghúzása áll.
Juhász Tibor nem kereste, hanem mintegy összehordta a szociológiai szakirodalmak, interjúk, a lokális és országos sajtó anyagait, és a réseket hétköznapi élettapasztalatokkal kitöltve épített tetőt az olvasó fölé. Nem kívánta belakhatóvá tenni, hiszen a putri sem kényelmes, csupán a maga valóságában szolgál lakhelyként, a maga valóságáról referál. Ezen tudások összemosásával olyan, a magyar köznyelvben, magyar kontextusban ritkán használt szociológiai fogalmak, mint a kolónia vagy a rezervátum értelmet nyernek és helyzetekre ismertetnek rá. Azzal, hogy nem a cigánysággal kapcsolatos közbeszédben megkoptatva használt szegregátum, vagy az épp felkapott (és átpolitizált) no-go zóna kifejezéseket veszi elő, a jelenségeket nagyobb, kisebbségszociológiai keretben és szókincsben vizsgálja. Az Amire telik versei nem tematikusan mutatnak újat, hanem abban, hogy ezek a begyakorolt tudások a megnevezés nélküli, szélesebb olvashatóságukban nem csupán egy népcsoportra olvashatóak rá. Az eljárás megnyitja azt a tudomány számára régóta átjárható teret az irodalom számára is, amely a szegénységről általában képes beszélni: a megszűnt út végén néhány perc múlva előbukkanó kolónia leírása, amelynek tagjai visszafelé élnek (Visszaélés), bár helyzetével a saját kontextusában rögzített, elvezet ahhoz, hogy az általános, absztrakt szegénységfogalomról is szólni tudjon a kötet.
Fotó: Urbán Tamás / Fortepan
