Juhász Tibor nem kereste, hanem mintegy összehordta a szociológiai szakirodalmak, interjúk, a lokális és országos sajtó anyagait, és a réseket hétköznapi élettapasztalatokkal kitöltve épített tetőt az olvasó fölé. Nem kívánta belakhatóvá tenni, hiszen a putri sem kényelmes, csupán a maga valóságában szolgál lakhelyként, a maga valóságáról referál. Ezen tudások összemosásával olyan, a magyar köznyelvben, magyar kontextusban ritkán használt szociológiai fogalmak, mint a kolónia vagy a rezervátum értelmet nyernek és helyzetekre ismertetnek rá. Azzal, hogy nem a cigánysággal kapcsolatos közbeszédben megkoptatva használt szegregátum, vagy az épp felkapott (és átpolitizált) no-go zóna kifejezéseket veszi elő, a jelenségeket nagyobb, kisebbségszociológiai keretben és szókincsben vizsgálja. Az Amire telik versei nem tematikusan mutatnak újat, hanem abban, hogy ezek a begyakorolt tudások a megnevezés nélküli, szélesebb olvashatóságukban nem csupán egy népcsoportra olvashatóak rá. Az eljárás megnyitja azt a tudomány számára régóta átjárható teret az irodalom számára is, amely a szegénységről általában képes beszélni: a megszűnt út végén néhány perc múlva előbukkanó kolónia leírása, amelynek tagjai visszafelé élnek (Visszaélés), bár helyzetével a saját kontextusában rögzített, elvezet ahhoz, hogy az általános, absztrakt szegénységfogalomról is szólni tudjon a kötet.
Az Amire telik versei pontosak, szerzőjük ismeri mind jelenében, mind múltjában és szociológiai alakulásaiban az anyagát. Izgalmas követni a Juhász Tibor-szöveguniverzumban azt, ahogy a szegénység kortárs, posztszocialista közép-kelet európai kontextusaiban egyre mélyebb, egyre rendszerszerűbb működésekre tud rámutatni. Juhász köteteinek nem pusztán irodalmi, hanem társadalmi vonatkozásai is vannak, és noha a helyzet magában hordozza a megúszás lehetőségét, jó látni, hogy Juhász nem él vele, még ha van is olyan vers, amely nem a legszerencsésebb – például a már említett Ahogy otthon című. Bár szokás a szerző munkáit Borbély Szilárdéhoz vagy Tar Sándoréhoz hasonlítani (utóbbit a Salgó blues szövegszinten is idézi), Borbély Nincstelenekjének költőisége vagy Tar Sándor abszurd-groteszk epizodikussága egyaránt távol áll Juhász Tibor szikárságától. Ebben a verseskötetben végképp bebizonyosodott: a nem érzelmi bevonódásra vagy ráismerésre, kinevetésre vagy megbotránkoztatásra hívó, hanem pontos, szociológiai valóságában ábrázoló narráció a szegénységábrázoló irodalom valódi eszköze tud lenni.
