Egy könyvön belül bejárható-e a távolság a magyar mondavilág és Ámi Lajos (1886-1963) apagyi cigány mesélő meseuniverzuma között, vagy csupán az a közös bennük, hogy Lázár Ervin élete utolsó éveiben mindkettő történeteivel foglakozott? Az Ámi Lajos történeteit átdolgozó Az aranyifjítószóló madár (Osiris) 2001-ben, a Magyar mondák (Osiris) 2005-ben jelent meg, 2020 őszén pedig a Móra Könyvkiadó a két könyv történeteit a Korona és kard című kötetbe szerkesztette, ezzel meghívva az olvasót a két hagyomány egymás mellett olvasására.
A Korona és kard tizenhat, néhány oldalas magyar mondát és kilenc, esetenként több-tíz oldalas roma mesét tartalmaz. Elsőként a mondák, a kötet második felében pedig a mesék szerepelnek, mindkét szövegtípust Herbszt László a kódexek királyábrázolásait idéző, rozettamotívumokkal, levelekkel és indákkal ékesített, aprólékos illusztrációi kísérik. A könyvtárgy maga is ezt a kódexolvasó világot hívja elő, vastag, matt fényű, mázolatlan papírt használ, a főszövegek betűtípusa is kövérebb, a címeket pedig további levél-inda motívumok választják el a főszövegektől.
A látszólag hagyományos olvasást kívánó kötet szövegében azonban igyekszik túllépni a hagyományos mondaolvasás gyakorlatán. Nem pusztán arra törekszik, hogy az olvasó megismerje ezeket a történeteteket, hanem valóban beavatja őt a mondavilágba, így nemcsak egy jól festett, tankönyvekből ismert, valóságmaggal rendelkező, de történelmi hitelességgel mégsem bíró, a nemzeti identitást meghatározó tudásnak az átadása történik olvasáskor, hanem tényleges mesélés.
[...]
A könyv két világának szintézise éppen annak a kérdése, hogy hogyan volnának folytathatóak a magyar mondavilág történetei, azok hogyan vallanának például a második világháború utáni viszonyokról, vagy hogyan szólalnának meg a hírek felgyorsult terjedésének korszakának küszöbén. A roma közösségeknek Ámi Lajos idejében nincsenek még írott emlékezetben őrzött történelmi hősei, ahogy egyáltalán írott emlékezete sincs, így a meséknek nem is lehetnek mondai szereplői.
A kötet nem tesz egyenlőségjelet a két szöveghagyomány közé, de azt mondja, hogy ezek az anyagok egymás mellé tehetőek. Felmutatja, hogy a közösen átélt történelem nem jelent közös néphagyományt, hiszen a két, oralitásban létező korpusz lejegyzése – és ezzel a szövegek rögzülése – között eltelt több száz év nem nyomtalanul telt el. Lázár Ervin átiratai azonban, talán mert külön könyvekben is jelentek meg, képesek a gyerekirodalom nyelvével és figyelmével őrizni a különbségeket is.
