Biztos pontok az identitáserdőben

Miért nincs végtelenül sokféle roma műmese?

2022. január 09. 13:06 - Szilvió

A roma népmeséknek Magyarországon szinte a XXI. század második feléig élő hagyománya volt, vagyis generációról generációra öröklődött, és egy mesélőközösség egészének a tudását őrizte. Mind ehhez képest az 1970-es években éledező roma szépirodalom műmeséi számára számos lehetőséget rejtett az, hogy túlléphet a szájról-szájra, mesélőről mesélőre szálló hagyományon, bármilyen mesét írhatna. Timárné Hunya Tünde A népmese és műmese műfaji sajátosságairól című tanulmányában azzal foglalkozik, milyen lehetőségek állnak a műmeseírók előtt, azzal, hogy nem egy közösség kollektív tudatát őrző hagyományos népmeséket kell alkotniuk, és érdemes észre venni, hogy a népmesék szinte alig élnek ezzel a lehetőséggel.

Tímárné Hunya a tanulmányában már a műmese fogalmából is adódó különbségekről is gondolkodik. Azzal, hogy a szövegek nem szóban, hanem írásban hagyományozódnak, lehetősége van az alkotóknak komplex, szövevényes történeteket alkotni, hiszen azok bármikor szabadon egyedül is befogadhatók, könnyen lehetősége van az olvasónak visszalapozni, hogy pontosan átlássa a narratíva működését, a történetekben pedig komplex, a mesei hős karakterjegyein túlnyúló, árnyaltan ábrázolt hősök is helyet kaphatnak. Azzal, hogy a szerzőknek nem egy mesélőközösség kollektív értékrendszerét kell közvetíteniük, hanem csupán a sajátjukat, látszólag tényleg megnyílik a végtelen alkotás lehetősége, ez azonban biztosan nincs így, ha a roma műmeseírók munkáit vizsgáljuk.

Az általam vizsgált szerzők, Lakatos Menyhért és Szécsi Magda kihasználta az ebben rejlő lehetőséget azzal, hogy a szereplőinek a jelleme árnyalt, a hősöket már indulásukkor sem az egyértelmű morális dilemmák vagy létfenntartó törekvések hajtják, az önmegvalósításukat keresik, ily módon döntéseiket és tetteiket sem minden esetben az erkölcsi kategóriák mentén szervezik. Ugyanakkor ezek a mesék nem, vagy csak alig lépnek túl a roma népmesemondás világán, távoli, törzsi, vagy ismeretlen birodalmi világba utaznak vissza, ahol a roma közösséget alapvetően a közösségi lét mindennek előtt való megőrzése határozza meg, a roma közösség pedig a kollektív tudás bizonyosságával marad fent, éppen úgy, ahogy az a népmesékben történik.

Lakatos Menyhért és Szécsi Magda mindketten olyan meséket igyekeztek írni, amelyek betagozódhatnak azon kulturális tapasztalatok közé, amelyekkel a roma olvasók korábban találkozhattak, és ez a hagyománytisztelet egyben korlátnak is bizonyult a számukra. Miközben a történetek cselekvésének komplexitása ellép a hagyományos egyszólamúságtól, a helyenként akár száz, százhúszoldalas meseregények esetében az elbeszélőknek nincs is igazán más lehetősége, és pontosabb, emberközelibb szereplőket látunk, akiknek megismerjük az érzéseit és dilemmáit, éppen az azonosulhatóságuk megtartása okán nem tudnak sokfélék lenni, nem tudnak egyetlen alkotó értékrendszerén át működni. Lakatos és Szécsi fontos feladatuknak látták, hogy olyan a kisebbségi hagyományba jól integrálható mesehagyományt építsenek fel, amely azonban a szépirodalmi olvasó esztétikai igényeit is képes kielégíteni, mindehez azonban már nem volt lehetőségük igazán újító műmeséket alkotni, igazán elrugaszkodni az magányos alkotó bármilyen műmeséje felé.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://identitaserdo.blog.hu/api/trackback/id/tr7317350632

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása