A roma népmeséknek Magyarországon szinte a XXI. század második feléig élő hagyománya volt, vagyis generációról generációra öröklődött, és egy mesélőközösség egészének a tudását őrizte. Mind ehhez képest az 1970-es években éledező roma szépirodalom műmeséi számára számos lehetőséget rejtett az, hogy túlléphet a szájról-szájra, mesélőről mesélőre szálló hagyományon, bármilyen mesét írhatna. Timárné Hunya Tünde A népmese és műmese műfaji sajátosságairól című tanulmányában azzal foglalkozik, milyen lehetőségek állnak a műmeseírók előtt, azzal, hogy nem egy közösség kollektív tudatát őrző hagyományos népmeséket kell alkotniuk, és érdemes észre venni, hogy a népmesék szinte alig élnek ezzel a lehetőséggel.
Tímárné Hunya a tanulmányában már a műmese fogalmából is adódó különbségekről is gondolkodik. Azzal, hogy a szövegek nem szóban, hanem írásban hagyományozódnak, lehetősége van az alkotóknak komplex, szövevényes történeteket alkotni, hiszen azok bármikor szabadon egyedül is befogadhatók, könnyen lehetősége van az olvasónak visszalapozni, hogy pontosan átlássa a narratíva működését, a történetekben pedig komplex, a mesei hős karakterjegyein túlnyúló, árnyaltan ábrázolt hősök is helyet kaphatnak. Azzal, hogy a szerzőknek nem egy mesélőközösség kollektív értékrendszerét kell közvetíteniük, hanem csupán a sajátjukat, látszólag tényleg megnyílik a végtelen alkotás lehetősége, ez azonban biztosan nincs így, ha a roma műmeseírók munkáit vizsgáljuk.
Az általam vizsgált szerzők, Lakatos Menyhért és Szécsi Magda kihasználta az ebben rejlő lehetőséget azzal, hogy a szereplőinek a jelleme árnyalt, a hősöket már indulásukkor sem az egyértelmű morális dilemmák vagy létfenntartó törekvések hajtják, az önmegvalósításukat keresik, ily módon döntéseiket és tetteiket sem minden esetben az erkölcsi kategóriák mentén szervezik. Ugyanakkor ezek a mesék nem, vagy csak alig lépnek túl a roma népmesemondás világán, távoli, törzsi, vagy ismeretlen birodalmi világba utaznak vissza, ahol a roma közösséget alapvetően a közösségi lét mindennek előtt való megőrzése határozza meg, a roma közösség pedig a kollektív tudás bizonyosságával marad fent, éppen úgy, ahogy az a népmesékben történik.
Lakatos Menyhért és Szécsi Magda mindketten olyan meséket igyekeztek írni, amelyek betagozódhatnak azon kulturális tapasztalatok közé, amelyekkel a roma olvasók korábban találkozhattak, és ez a hagyománytisztelet egyben korlátnak is bizonyult a számukra. Miközben a történetek cselekvésének komplexitása ellép a hagyományos egyszólamúságtól, a helyenként akár száz, százhúszoldalas meseregények esetében az elbeszélőknek nincs is igazán más lehetősége, és pontosabb, emberközelibb szereplőket látunk, akiknek megismerjük az érzéseit és dilemmáit, éppen az azonosulhatóságuk megtartása okán nem tudnak sokfélék lenni, nem tudnak egyetlen alkotó értékrendszerén át működni. Lakatos és Szécsi fontos feladatuknak látták, hogy olyan a kisebbségi hagyományba jól integrálható mesehagyományt építsenek fel, amely azonban a szépirodalmi olvasó esztétikai igényeit is képes kielégíteni, mindehez azonban már nem volt lehetőségük igazán újító műmeséket alkotni, igazán elrugaszkodni az magányos alkotó bármilyen műmeséje felé.
Egy árvaházból kivett kislányból a moldáv rendszerváltás éveiben orvos lett, Tatiana Țîbuleac Üvegkert című regényében ezzel mégsem egy nagy, klasszikus felemelkedéstörténetet mesél el. A 2019-ben Európai Unió Irodalmi Díjjal kitüntetett regény Moldova függetlenné válásának kevésé ismert, ám megkérdőjelezhetetlenül kelet-európai történetét mondja el úgy, hogy a történelem látszólag mindvégig háttér marad. „Meg tudom fogalmazni, milyen volt számomra, de ennek nem lenne köze sem az újjászületés éveihez, sem a függetlenséghez, sem a háborúhoz” (221.) – vall Lasztocska, a regény főszereplője felnőttként egy kollégájának arról, hogy sem a mindennapok megélése nem a történelem távlataiból elképzelt módon zajlott a kamaszéveiben, sem a változások politikai motiváltsága nem volt ekkor még látható számára.
„A gyógyulás soha nem az embereken, hanem rajtuk túli erőkön múlott.” Lakatos Menyhértnek 1975-ben ez az egy mondat elég volt arra, hogy a magyarországi cigányság nagy szociografikus regényében, a Füstös képekben leírja a cigány hiedelemvilág működését. Ebben a babonarendszerben az ártó szellemek és természeti démonok az emberekkel közös valóságon és téren osztoznak, így a betegségekre a démonok kiűzéséről szóló mesék jelentették a gyógyírt. Eszerint minden gyógyítás mitikus magyarázatot kell kap, azt a régiek tapasztalatai, a meséken keresztül hagyományozódó kollektív tudat teszi lehetővé. Kele Fodor Ákos 2019-ben a Tea Kiadó gondozásában megjelent A szív vége című felnőtt mesekönyve egy ilyen, a cigány mondavilágon alapuló teret mutat be, amiben a démonok és emberek együtt élnek és kölcsönösen hatással vannak egymás életére.
Az emlékezet választás kérdése (115) — idézi háttal ülő anyját a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk elbeszélője, Ocean Vuong. Ocean Voung úgy döntött, hogy emlékezik. A vietnami származású amerikai költő a nagy sikerű Night Sky with Exit Wounds című verseskötetében már boncolgatott identitáskérdéseit a kialakulásuk helyén, memoárjában vizsgálja tovább. A könyv megírásával a harmincéves szerző levelet ír az édesanyjának a regény formájában, amelynek keretei rögtön az első oldalakon intim közeget, őszinte megszólalást, vallomásos hangulatot teremtenek. Hadd kezdjem újra (11), szól az első mondat, és az olvasó érti, itt komoly tétek, elmondhatatlan történetek, csuklásszerűen előtörő gondolatok várhatóak.
Egy könyvön belül bejárható-e a távolság a magyar mondavilág és Ámi Lajos (1886-1963) apagyi cigány mesélő meseuniverzuma között, vagy csupán az a közös bennük, hogy Lázár Ervin élete utolsó éveiben mindkettő történeteivel foglakozott? Az Ámi Lajos történeteit átdolgozó Az aranyifjítószóló madár (Osiris) 2001-ben, a Magyar mondák (Osiris) 2005-ben jelent meg, 2020 őszén pedig a Móra Könyvkiadó a két könyv történeteit a Korona és kard című kötetbe szerkesztette, ezzel meghívva az olvasót a két hagyomány egymás mellett olvasására.
